A sietség rossz tanácsadó. Én mégis hallgattam rá. Megpróbálom megmagyarázni. A szövegek is csintalan gyerekek, cukifalatok és kis einsteinek – mi nemzettük, mi szültük őket, mi mások lehetnének?
Amikor valamilyen szerkesztési megfontolás egy bekezdés nyakára teszi a kést, szűkölök, küzdök az utolsó pillanatig, és ha alulmaradok, hosszasan gyászolok, visszajárok a csatamezőre, ahol a bekezdés vagy a metafora elesett. De ezt legalább magamban játszom le, én vagyok a szülő, a cenzor, Ábrahám, aki a koherencia és a redundancia malomkövei között őrlődve meghozza az áldozatot. Amikor viszont az ostoba, szívtelen, szenvtelen külvilág nyomja meg a delete-et, akkor nincsenek fékezőernyők, légzsákok, enyhítő körülmények. llyen az, amikor megírom és mire publikálnám, kifutott, elfogyott, és ezzel a nagy felbuzdulás, a melegen ajánlás okafogyottá válik, az ihlet besül, a tizenötször feljátszott fanfár a mesterszalagon örökre dobozban marad.
Most az egyszer el akartam sumákolni a beáldozást. Most az egyszer vállaltam az ipari sztenderd szintjére süllyedést és szemet hunytam az évjáratváltás felett. Helyesebben, megelőlegeztem a bizalmat az utódnak. Mentségemre legyen mondva, sziklaszilárdnak látszó mentő körülménybe kapaszkodtam, egy kőbe vésett aranyszabályba: a piacra kerülő champagne pályája csúcsán van, minőségét egy ideig ugyan még megőrzi, de a palackban már nem fejlődik, csak lassan hanyatlik. Én jó ideje úgy érzem, hogy ez nem igaz, legalábbis, nem feltétlenül. A palackban érlelésnek lehet olyan kerekítő, finomító hatása, mint a borok esetében.
A 2023. decemberi Decanterben van egy 89 tételes Blanc de Blancs-teszt, amit a 2010-es Dom Ruinart nyer meg – ami egyébként is mindent megnyer -, és a tanulságokat ismertető cikk záró bekezdésében a palackérlelés jótékony hatására hívják fel a figyelmet. Egészen pontosan azt mondják, hogy szükség van valamennyi „on cork” eltöltött időre, hiszen a két győztes már legalább 18 hónapja van a piacon, és aki a most forgalomba került palackokból a maximumot akarja kihozni, az várjon a bontással jövő karácsonyig. Hozzá kell tennem, hogy a cikk szerzője tiszteletreméltó alapossággal elkerüli az általánosítást, nem champagne-okról beszél általában, hanem prestige blanc de blancs-ról. Én azonban úgy érzem, hogy ez egy újabb bizonyítéka annak, hogy meztelen a dogma, csak vidékre lassabban érnek el a hírek.
Ez a sok okoskodás csak felvezetés volt ahhoz, hogy bejelentsem, mélyen megbántam, amit tettem, a 2019-es Kreinbacher Classic Brut magnum nem csereszabatos a 2018-as Kreinbacher Classic Brut magnummal. A nagy ájuldozás indokolt volt az utóbbinál, és egyáltalán nem az az előbbinél. A 2019-es egy tisztességes Kreinbacher pezsgő, nagyjából olyan, mint a normál űrtartalmúak. Halványan még emlékeztet egy jobb proseccóra és nagyon kell erőltetni a szemünket, hogy a távolban egy champagne körvonalait fedezzük fel. Reményeim szerint az út Valdobbiadenétől Épernay felé vezet, de hogy tényleg így lesz-e, és ha igen, akkor meddig jut, ezt aligha lehet most megmondani.
Ünnepélyesen – vagy inkább bűnbánóan – törlöm az „ünneplő borok” közül. És elnézést kérek mindenkitől, akit megtévesztettem.
[A képen a szerző a Kreinbacher Birtok udvarán barátkozik a kortárs művészettel.]
You must be logged in to post a comment.