Számos érvem volt arra, hogy Tokaj miért lufi, ha udvarias akarok lennni, és miért toxic, ha őszinte. A tokaji édesborok nagyszerűségét soha nem vitattam, de édesbort általában akkor iszom, ha kínálnak vele. A kényszerű átállás első évtizedében a száraz tokaji furmintok engem inkább brutalista betontömbökre emlékeztettek, mint az Alhambra Oroszlános Udvarára és értetlenül néztem, ahogy Tokaj prófétája és lelkes követői néhány sikerültebb prototípus után már Burgundia trónfosztásáról fantáziálnak. És végül az sem tetszett, hogy Tokaj az lett a magyar borászatban, mint a foci a magyar sportban, számolatlanul ömlöttek a milliárdok, beköszöntött a térkőkorszak, a potentátok egymásra licitálva húzták fel az új szállodákat és borászatokat.
Ellendrukker azonban soha nem voltam és nagy megkönnyebbülésemre az utóbbi 5-6 évben találtam olyan tokaji szárazakat, amelyeket nemzetközileg is kiemelkedőnek gondolok. Ám valahányszor elmentünk Tokajba, mindig csak a borok és a borászokkal való találkozás jelentett élményt, a környezetet csak közegellenállásként érzékeltem. Egészen mostanáig. Kétszeresen is messziről jött emberként azt kell mondanom, hogy mára Hegyalja teljes értékű borturisztikai célpont lett. Biztosan létezik még sok megoldás ennek bizonyítására, de a miénk így nézett ki.
Vasárnap délben a Sauska Padiban ebédeltünk. Vadonatúj gigaberuházás. Látványosnak látványos, luxusnak luxus, stílusában az én ízlésemtől távol áll, de ez részletkérdés. Sokkal fontosabb, hogy nem reméltem, hogy Magyarországon valaha ilyen színvonalú gasztronómiai élményben lesz részem. Az első üdvözlő falattól az utolsó petit four-ig minden részlet minimum kiváló volt, olykor zseniális. Kész szerencse, hogy találtak olyan trükköt, amivel sikerült elfogadható árakat varázsolni és így bennünket is becsalogatni: egy kétfogásos ebéd 13, a háromfogásos 17 ezer forint (a gyakorlatban 20 ezer forintból ki lehet jönni). Bicsár Attila és a személyzet minden elismerést megérdemelnek.
Délután Csite Norbert barátomat látogattuk meg. Régóta ismerjük egymást, rövid ideig MA szerző is volt. Barátságunk alapja, hogy szerinte én remekül írok, kár, hogy a borokhoz nem értek; szerintem ő remekül kóstol, kár, hogy jó bort ritkán készít. Most átvette a vezetést – tizenvalahány éves ismeretségünk során először mutatott három olyan bort, ami fenntartások nélkül tetszett: Toplec Furmint 2019 és 2021, illetve Rány Botritisz Furmint 2019. Persze az is lehet, hogy döntetlenre állunk, mert aki felismeri a boraiban a nagyságot, az nem lehet reménytelenül faszájú.
Hétfő reggel és délelőtt mogyoróskai megszakítással a Regéci várba mentünk, aztán a Megyer-hegyi tengerszem következett volna, de Sárospatak lett belőle. Ripka Gergelytől kaptuk a tippet, hogy szirti sasok kószálnak Mogyoróska környékén. Sajnos éppen máshol volt fellépésük, így velük nem találkoztunk, a regéci erdő viszont gyönyörű, a várrom impozáns, a hegytetőről a panoráma lenyűgöző. Ráadásul, a hegy tövében egy limousine marhanyáj sziesztázott (bármely szépségversenyen garantáltan dobogós fajta).
A folytatásban a Megyer-hegyi tengerszemet akartuk megnézni. Ehhez úgy fél órát zötykölődtünk a Huta-völgyben egy szűk és siralmas állapotban lévő úton, cserébe a táj, az erdő, a falvak meseszépek voltak. A következő 20 perc már rendes aszfalton vitt, viszont a Megyer-hegyi tengerszemhez vezető út utolsó másfél kilométere le volt zárva, így – három másik autóval együtt – csalódottan visszafordultunk és helyette benéztünk Sárospatakra. A történelmi központot mintaszerűen kikupálták, legközelebb több időt szánunk rá.
Ebédelni Encsre, az Anyukám mondtába mentünk. Ez lehet Magyarország legtúlértékeltebb étterme. Most voltunk negyedszer, soha nem volt meggyőző, valahogy mégis mindig visszatértünk, egyrészt mert szeretem a pizzát, másrészt, mert gasztronómiailag annyira rossz Tokaj híre. Többet nem fogunk. Merő középszer merész árakkal. Szerencsére a Karám Bodrogkeresztúron tökéletesen alkalmas a kiváltására, a Sauska Padi pedig már Párizs és high life Mádtól 5 percre.
Mi Mádon szálltunk meg a Barta Vendégházban, ami méltányos áron, hangulatos szobát és stratégiailag központi elhelyezkedést kínál. Mivel ez egyúttal az egyik kedvenc pincém, így roppant kényelmes volt, hogy a kóstoláshoz csak át kellett ballagni a főépületbe. Nem rossz a pezsgő, az édesborok nagyszerűek, de amitől őszintén meghatódtam az a 2011-es, a 2022-es és 2023-as Öreg Király Furmint: ezek az általam valaha kóstolt legjobb magyar borok közé tartoznak és a 2023-as KVG is csak egy hajszállal marad el mögöttük.
Másnap Szilágyi László (Gizella) tartott nekünk egy dűlőtúrát. Az a gyanúm, hogy ez egy olyan pince, ahol egyébként nem fogadnak látogatókat, így hiába méltatnám az élményt, mások ezzel nem sokra mennek. A látogatásból három tanulságot szűrtem le. Az első, hogy jelentős induló tőke vagy tőkéstárs nélkül kegyetlenül nehéz tokaji borászként boldogulni. A második, hogy a 2023-as dűlőválogatások közül nem a Barát a legjobb, hanem a Bomboly és a Szilvölgy (és ezek már a 9 pont magasságában járnak). A harmadik, hogy az 2019-es 6-puttonyos Tokaji Aszú, amely bekerült a 2024-es Decanter World Wine Awards 50 legjobb bora közé még az én szárazra hangolt szívemet is megdobogtatta. Összességében egyik szemem sírt (hogyan küzdhet ennyi gonddal egy ilyen tehetségű borász), másik nevetett (a borok mind tele vannak energiával, ízesek, harmonikusak).
A Karámban ebédeltünk. Szép a környezet, a dekor, a pincérek hozzáállása osztályon felüli, az ételek minősége valahol 3-4 csillag között – az adagok kissé magyarosan túlméretezettek, de ezt nem mindenki tekintené hátránynak -, az árak elviselhetőek. A Bodrog-part gondozott és vonzó látványt nyújt.
Délután Demeter Zoltánt és Anettet látogattuk meg. Régóta ismerjük egymást, én azonban nem tartozom a felekezethez, inkább tisztelője, mint rajongója vagyok a boraiknak. Túl azon, hogy kifinomult ízléssel méretes „vinotékát” alakítottak ki, ami elegáns színtér komoly borok kóstolásához, a szortiment is nagy formát fut. A 2024-es Birtokbor (Furmint) szerintem – és DZ szerint is – az eddigi legjobb, a 2017-es Brut és a 2021-es Hárslevelű azt mutatja, hogy sikerült megtalálni a receptet a kiváló, de nem Champagne-t utánzó pezsgőstílushoz, a 2019-es Anett Szamorodni pedig ellenállhatatlan.
Mindhárom borásztól hallottam kacifántos történeteket a tokaji borvidékről és a borászközösségen belüli viszonyokról, de egyikük sem hatalmazott fel arra, hogy én teregessem ki helyettük a szennyest. És nem is szívesen tenném, ez a poszt örömhír hozója akar lenni: Hegyalján végre adottak a feltételek, hogy egy igényes borturista eltöltsön egy hosszú hétvégét és újabb terveket szőjön a következő évre.
A Barta Pincébe és Demeter Zoltánhoz bárki bejuthat és komoly sort kóstolhat méltányos áron. A Gizella kiesik, de aki Tokajban pincét akar látogatni és jó borokat kóstolni, az válogathat a lehetőségekben, csak a hölgyeknél maradva: Kikelet, Bott, Nobilis, Sanzon, Zsirai.
You must be logged in to post a comment.