Az élősködő hatóságokra és életidegen előírásaikra mindenkinek van egy rossz szava. Én a borászkodást mint mezőgazdasági vállalkozást csak messziről látom, de olvasmányként vagy élőszóban annyiszor találkoztam már azzal a véleménnyel, hogy az eredetvédelemtől a növényvédelmen át a borok engedélyeztetéséig minden rendelkezés és minden végrehajtója értelmetlen és fogalomtalan, hogy végül axiómaként elfogadtam. Csak az utóbbi években, különböző borvidékek történetével ismerkedve, kezd leesni a tantusz, hogy ami ma nyűgnek és gonoszságnak hat, azért valamikor a tisztességes és tehetséges termelők maguk könyörögtek.
A sikeres, nevet szerzett és keresett termékekre a történelem folyamán mindig is halálos veszedelmet jelentett a hamisítás. A büszkén megénekelt nagy találmányok, mesterfogások és hagyományok árnyékában egy hasonlóan kiterjedt és hasonlóan leleményes árnyékgazdaság működött: a hamisítóké, akik átverték (sokszor megmérgezték) a fogyasztókat és tönkretették a becsületes mesterek és gazdálkodók megélhetését. Az eredetvédelem nem azért született, hogy gúzsba kössék és megsarcolják szegény termelőket, hanem azért, hogy megvédjék őket a gátlástalan csalóktól. És a fogyasztóvédelmi, élelembiztonsági előírások sem azért jöttek létre, hogy az unatkozó bürokraták kibabráljanak a gazdákkal, hanem mert a hulladékkal és mérgekkel etetett fogyasztók hullottak, mint az őszi legyek.
A napokban belebotlottam egy cikkbe, amely Deborah Blum könyvére alapozva az élelmiszerbiztonsági intézkedések eredetével és hasznával foglalkozik. Ebből az derül ki, hogy a XIX. században Amerikában a kávé és a fűszerek voltak a hamisítók elsődleges célpontjai. A forgalomban lévő darált kávénak 80-90 százaléka lehetett hamisított. „Amit darált kávéként adtak el, az lehetett darált csont, ólommal feketére festett vagy elszenesedett magvak és növényi anyagok. (…) egy idő után a darált kávé gyanús lett (…) és aki tehette, inkább szemes kávét vásárolt. A válaszreakció nem sokat késett, megjelent a piacon a hamisított szemes kávé, amit galambborsóból és zöldborsóból, máskor egyszerűen viaszból és agyagból készítettek. „Fennmaradtak olyan élelmiszerboltoknak szánt szórólapok, amelyeken ez állt: „Sokszorozza meg nyereségét szuperolcsó poralapú szemes kávénkkal!””
De miért nem lehet Európában szőlőt öntözni? Minden naiv olvasó számára napnál világosabb, hogy az általánossá váló forró és aszályos nyarak ezt az előírást idejétmúlttá és fenntarthatatlanná tették. Az egész borsajtót bejárta a hír, hogy egy nagynevű bordeaux-i borászat, a Château Lafleur kilépett az eredetvédelemből és a 300000 forintos palackokon a jövőben Pomerol helyett csak annyi fog szerepelni, hogy Vin de France. Az ok egy darabig nem volt világos, aztán a tulajdonosok kiadtak egy második közleményt, amiből kiderült, hogy az öntözés tiltása miatt döntöttek így. Sokan hajlanak arra a véleményre, hogy a Guinaudeaus család bátor lépésével utat mutatott az egész borvidéknek.
De mi az öntözéstilalom eredeti oka? Borászoktól sokszor hallottam, hogy ha a felszíni rétegekben bőven van víz, akkor a gyökerek lustán szétterülnek, nem hatolnak mélyebbre és ennek két hátulütője van: amikor beüt az aszály, védtelenek lesznek, illetve a talaj felszíni rétegéből táplálkozva nem jutnak hozzá a mélyrétegek izgalmas és értékes ásványaihoz, amelyek a bort izgalmassá és értékessé tehetnék. A magyarázat nyomokban igazságot is tartalmaz, de a tiltást eredetileg nem ez motiválta: azt akarták megakadályozni, hogy a lelkiismeretlen gazdák öntözéssel felduzzasszák a bogyókat és így sokkal nagyobb mennyiséget, egyúttal sokkal rosszabb minőséget szüreteljenek.
A Château Lafleur közleménye szerint az „irányított, korai vízkészlet feltöltés” lesz az új norma, és ők előre gondolkodva az AOC által ma még nem engedélyezett intézkedésekkel próbálnak alkalmazkodni az éghajlatváltozáshoz. Az egyes talajtípusok vízkészleteihez igazodva az előírt minimum 5000 tőke/ha helyett alacsonyabb sűrűséggel szeretnének telepíteni. Talajtakarást akarnak alkalmazni, lombfal árnyékolást (különböző szövetekkel) és jelentősen lejjebb hozni a lombfalat. Az öntözést érintő szabályozásnak természetesen tiltania kell a közüzemi ivóvíz használatát.
Gyorsan tegyük hozzá, hogy új telepítések esetén most is engedélyezett az öntözés, sőt, aszály esetén általánosan is, de ezt külön kell kérvényezni és állítólag az átfutási idő miatt az engedélyeket rendre késve adják ki. Amennyiben a hatóságok és a hegyközségek úgy döntenének, hogy az aszályos időszakok okozta stressz és tőkepusztulás nagyobb kárt okoz, mint amekkora veszélyt jelent a nyakló nélküli locsolással a bogyók és a borok felvizezése, akkor is nagy kérdés, hogy honnan lenne elegendő víz az öntözéshez. Bordeaux-ban a tenger felől visszaduzzadó Gironde vize túl sós és a Pireneusokban már nem esik elég hó, hogy a mellékfolyókat a szokásos módon feltöltse. Komoly víztározókat kellene építeni, és ez drága mulatság.
Az újvilági országokban, ahol az öntözés általánosan megengedett, szintén gondot okoz, hogy egyre kevesebb a víz és egyre drágább. Ausztráliában a nagyüzemi termelésre berendezkedett borászatok sorra kerülnek csődközeli helyzetbe a folyók kiszáradása miatt. Mindeközben a félsivatagos Kaliforniában, ahol szintén megengedett az öntözés, egyes termelők büszkén hirdetik, hogy ők áttértek a „száraz művelésre”, ezzel is bizonyítva, hogy náluk a minőség és a környezet megóvása az elsődleges szempont.
Amikor Bordeaux-ban ég a ház, bizton számíthatnak Burgundia együttérzésére. Guillaume d’Angerville, Burgundia egyik legnagyobb tekintélyű borásza a Lafleur-ügy kapcsán kifejtette, hogy szerinte hiba technológiai eszközökkel felvenni a harcot az időjárás viszontagságai ellen. Ő még a fagyvédelmi intézkedéseket vagy a jégeső elleni hálót is ellenzi, mert szerinte nem szabad elmosni az évjáratok közötti különbségeket. „Vajon megváltoztatja-e az öntözés a terroir jellegét, illetve az onnan származó borok jellegét? Intuitív módon azt mondanám, hogy igen, mivel a tőke ellustul, hiszen olyan vízhez jut, amelyért normális esetben mélyebbre hatolva meg kellene dolgoznia.” Szerinte a globális felmelegedés kihívásaira a Guinaudeaus család által is bevezetett kiegészítő intézkedések jelenthetik a választ, mint például a lombfal közelítése a talajszinthez a párolgás csökkentése érdekében, illetve a levélritkítás mérséklése, hogy a fürtök védve legyenek a hőstressztől és a napégéstől.
Akkor most dicsőség az öntözésmentes gazdálkodás vagy önveszélyes ortodoxia? A terroir részét képező időjárást illik-e tiszteletben tartani vagy a globális felmelegedés invazív terroirelem, ami ellen védekezni kell? A szőlőben meddig tart a nemes küzdelem és hol kezdődik a haláltusa?
Felhasznált cikkek: The problem of thirsty vines; Dry-farming in American viticulture?; What are we to make of Lafleur’s decision to leave the Pomerol and Bordeaux appellations?; Where Next For Appellations?
You must be logged in to post a comment.