Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Eredetileg én is éreztem a kényszerítő erőt abban az érvelésben, hogy Magyarország a fürgelábú Akhilleusz és Ausztria az ólomléptű teknős, így elkerülhetetlen, hogy idővel ledolgozzuk a hátrányt. Zénón paradoxona szerint persze soha nem előzhetnénk meg őket, de ez nem is volt cél. Continue reading “Megkergetett a teknős”
Tavaly ősszel felkérést kaptam, hogy kalauzoljak egy nagyobb borturista csoportot Champagne-ba és -ban. A megérkezés estéjén, vacsora előtt és közben, bevezető-tárgyaló-befejező előadást kellett tartanom a buborék keletkezéséről, megzabolázásáról és Champagne fényes jelenéről. A főbb pontok szemléltetésére három tételt választottam az étterem széles és – magyar szemmel – barátian árazott itallapjáról. Continue reading “Olcsó champagne-nak madárkás a perlázsa?”
Wojciech Bonkowski az első kelet-európai master of wine. Wojciech Bonkowski Tokaj elkötelezett rajongója. Wojciech Bonkowski a Master of Wine diplomamunkáját Tokajról írta. Azt vizsgálta meg, hogy az általa a legátgondoltabbnak és legkidolgozottabbnak gondolt dűlőbesorolási rendszer, az osztrák ÖTW-é alkalmazható-e Tokajra. Continue reading “Lengyel barátunk szerény javaslata”
Bajban lettem volna, ha arra kell fogadnom, hogy a Wein & Co kezd el előbb móri ezerjót forgalmazni vagy a Bortársaság osztrák olaszrizlinget. Más kérdés, hogy én abba az üres halmazba tartozom, akit magyarként is érdekel az osztrák olaszrizling. Pontosabban, magyarként érdekel csak igazán az osztrák olaszrizling: vajon mit ad hozzá az illír klíma, a meszes márga és az osztrák/szlovén borkultúra kedvenc horvát fajtámhoz? Continue reading “Olaszrizling Ausztriából – Lackner-Tinnacher Welschriesling Südsteiermark 2021”
Engem ugyan nem hoz lázba, de ettől még tisztában vagyok vele, hogy Bordeaux a bor fővárosa. Én fordított Rómának látom: nem minden út vezet oda, viszont majdnem minden út onnan indul. Miután láttam, hogy 2005, 2009 és 2010 után 2019 is bejelentkezik „az évszázad évjárata” címre, és gazdaságos borhűtőmben egy ideje már bevetésre várt egy szupercsere, kerekítettünk köré egy kisebb próbaszerencsét. Continue reading “Tehetségkutatás a tartalékbajnokságban – Bordeaux 2019”
Legokosabb barátaim szerint nem a champagne drága, hanem mi vagyunk csórók. Eggyel kevésbé okos barátaim szerint mindenről a piac dönt: ha több champagne készülne vagy kevesebben lennének, akik ennyit is hajlandóak megadni érte, akkor olcsóbb lenne. Continue reading “Miért olyan drága a champagne?”
Én ugyan nem láttam az elődben az aranynál is aranyabb érmet, de attól még remek bor volt, ár/érték arányban pedig szinte magányos csúcs. A fenntartásaimat magyarázhatta az, hogy ősidők óta farigcsálom magamban az olaszrizling ideáltípusát és ez egy outlier, de az is lehet, hogy pusztán az irigység beszélt belőlem, mivel nem én szúrtam ki, hogy mekkora érték rejtőzhet 1500 forintnyi csavarzár, palack, címke, ÁFA + balatonbor mögött. Continue reading “A szupernóva árnyékában – Zelna Balatonbor Olaszrizling 2022”
Talán az őshonos fajták iránt fel-fellobbanó lelkesedésem késztethette kedves barátomat arra, hogy megajándékozzon ezzel a palackkal. Életem első Tóth és Tóth-ja, életem első nem-Szentesi gohérja. Magamtól le nem venném a polcról, sem a név, sem a címke, sem az ár nem csábít hirtelen felindulásból elkövetett beszerzésre. De hát ezért vannak a jó barátok. Continue reading “A hevesi verdejo – Tóth és Tóth Gohér 2021”
Milyen a St. Andrea ma? Magam is alig akarom elhinni, de 18 évvel a „Stylist a présházban” című dolgozatom megírása után a St. Andrea továbbra is kísérletezik. Miközben zajlik a bársonyos nemzedékváltás, a kísérletező kedv változatlan hevességgel lobog. A címkék letisztultabbak lettek, a szortiment áttekinthetőbb, de nem szűkebb – a honlapból kiindulva most is 20-25 különböző bort készíthetnek. Nemhogy nem kóstoltam még, de nem is tudtam arról, hogy létezik St. Andrea pezsgő. Nem egy, három. Csupán bikavérből hetet számoltam össze. Continue reading “St. Andrea-átvilágítás”
Amikor elolvastam Jancis Robinson beszámolóját a nagy osztrák kékfrankos bedurrantásról, azonnal tudtam, hogy remek ürügyet kaptam egy semmit-el-nem-döntő kísérlethez. A zárszót – „még mindig nem tudom, mikor fog a kékfrankos bekerülni a nagy fajták közé” -, mi, kőkemény kékfrankisták, értékelhetnénk akár a hülye angolok hülye sznobériájának is, de én duplán egyetértek vele (egyrészt soha, másrészt minek). Viszont az érlelés szöget ütött a fejemben: mi van, ha a kékfrankos tényleg későn érő típus (palackban is) és kell neki az a 15 év, amit Roland Velich emleget. Continue reading “Naggyá teszi-e az idő a kékfrankost?”
You must be logged in to post a comment.