Egy kedves barátom hátat fordítva brutálisan megterhelő ügyvédi karrierjének vett néhány hektár szőlőt Tokajban, aztán beiratkozott a Soósba és ezzel párhuzamosan egy nemzetközi bormarketing képzésbe. A képzés részeként nemrég Ausztráliában járt, ahol ámulatba ejtette a borászatok minden részletre kiterjedő figyelme, szakmai és turisztikai felkészültsége. Az ausztrál bor mélyrepülésének tárgyalása nem fért bele a tananyagba, és a terepszemle hangulatát sem rontották vele, de amikor magyarországi terveiről kérdeztük, akkor mondott valami olyat, ami akár az ausztrál Armageddon tanulságaként is felfogható: “arra kell készülni, hogy a rendkívüli események rendszeressé válnak”.
Ausztrália nagy és vörös
Az ausztrál borágazat másfél évtizeddel ezelőtt átélt már egy mini jégkorszakot, amikor megnyerték maguknak az olcsó polcot és ezzel elveszítették a középső és a felső polcot, de az csak egy kis megfázás volt a mostani kétoldali tüdőgyulladáshoz képest. Miután az ausztrál kormányzat kritizálta a Kínai Kommunista Párt jogsértéseit, imperialista törekvéseit, majd az aktuális miniszterelnök a koronavírus járványért is Kínát hibáztatta, megtorlásként olyan vámot kaptak a nyakukba, hogy azóta is attól koldulnak. A 212 százalékot is elérő vámok hatására a kínai piac gyakorlatilag megszűnt: 2020-ban még 1,2 milliárd ausztrál dollár volt az export, 2022-ben 12 millió. Nem csoda, hogy az ausztrál borászok majd’ belefulladnak az eladatlan készletekbe és kétségbeesetten kapkodnak mentőöv után.
Akinek volt rá szeme, az állítólag már 2019-ben láthatta a viharfelhőket, mivel a családi borászatok többsége már ekkor képtelen volt nyereségesen működni. Az azóta eltelt három viharos évben a nagyvállalatok is csőd szélére sodródtak. A friss hírekből mazsolázva: az Australian Vintage részekben vagy egészben eladó, a Treasury Wine Estates újratárgyalja a kistermelőkkel kötött szerződéseit és 1000 hektárnyi ültetvénytől próbál megszabadulni, az Accolade pedig még mindig nem fizette ki a gazdákat az idei szüretért, sőt, a shiraz és a cabernet sauvignon esetében még lebegtetik a felvásárlási árat. A 400 millió literes túltermelés lecsapolása érdekében az Accolade hektáronként 1250 ausztrál dollárt ajánlott a riverlandi termelőknek, amennyiben hajlandóak kékszőlőről fehérre váltani, és hektáronként 1000 dollárt, ha teljesen felhagynak a szőlőtermesztéssel.
Mi a tanulság? Az olcsóság verseny megnyerésével sokat lehet veszíteni. A diktatúrákkal való üzletelés nagy amplitúdókkal működik: egyszer hopp, máskor kopp. A vörösboros piac tartósan zsugorodik, és semmilyen jel nem utal arra, hogy ez a trend belátható időn belül megfordulna.
Magyarországnak soha nem volt és minden bizonnyal soha nem is lesz az ausztrál chardonnay-hoz vagy shirazhoz mérhető világmárkája. Számunkra a kínai piac is inkább a csodavárás szintjén működött, mire felébredtünk, már bezárult. De a vörösboros trendfordulónak számunkra is lehet relevanciája.
Mivel a kifehéredés túlságosan is egybecseng saját és baráti köröm tapasztalatával, ezért óvatos gyanakvással olvasom az erről szóló híreket (óvatosságom a statisztikák alapján mélyen indokolt: a vörösborfogyasztás visszaesése nem jelenti a fehér előretörését, dinamikusabb bővülés a rozé- és a pezsgőpiacon érzékelhető). Ezzel együtt elgondolkoztatott, amikor a Budapest Gourmet Fesztivál főszervezőjétől azt hallottam, hogy a kiállítók idén arra panaszkodtak, hogy csak a pezsgő és a fehérbor fogy, senki nem akar vöröset inni. Sőt, mi több, másfél évtizednyi szekszárdi vendéglátói tapasztalattal a háta mögött határozottan állította, hogy elveszett az a szekszárdi pince, amelyik csak vörösbort kínál.
Ha szeretjük a nagyívű magyarázatokat, nem kell sokáig kutatnunk: az egészséges életmód iránti vágy, a vöröshúsfogyasztás visszaszorulása és a globális felmelegedéssel elszaporodott kánikulanapok éppen elég indokot adnak arra, hogy a kerüljük a nehéz vöröseket. A magyar bor szempontjából ez annyiban lehet bíztató tendencia, hogy egy átlagosan jó magyar fehér sokkal versenyképesebb nemzetközi szinten, mint egy átlagosan jó magyar vörös. Sok év kihagyás után a napokban kóstoltam a Pannonhalmi Főapátság „birtokfehérét”, és legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy ez bizony felveszi a versenyt a déltiroli/alto adigei konkurenseivel. A „legjobb vételek” ajánlón dolgozva, fehéreket könnyen, vöröseket alig találok. Vannak tehát jó magyar fehérek – Tokajból is -, ami viszont hiányzik, az a nagy magyar fehér. Vörösben kialakultak brandek, amiket minden borértő kapásból sorol, fehérben nehéz olyat mondani, aminek stabil rajongói tábora lenne.
Ausztria pici és fehér
Meg sem próbálok koherens gondolatmenetet összeeszkábálni, túl sok részlettel nem vagyok tisztában, túl sok fontos kérdésre nincs határozott válaszom. De a közelmúltban egy kedves barátom a figyelmembe ajánlott egy hosszabb cikket, ami az egész magyar borágazat problémáival és kilátásaival foglalkozik. Az elemzés elolvasása után a fenti mozaikdarabokkal együtt kezdett valami képszerűség kirajzolódni a fejemben.
Első olvasásra az volt a benyomásom, hogy a szerző a releváns tényeket ollózta össze, de amikor a következtetések levonására került volna sor, kifulladt a lendület, elfogyott a muníció. Nagyon kevés tartott vissza attól, hogy visszakérdezzek: „Jól értem, hogy az a konklúzió, hogy drágábban kell eladni a magyar bort?”.
A címben feltett kérdés – “Merre tovább magyar borágazat?” – megválaszolásával talán adós maradt a cikk, ám akkor is van minimum egy nagy értéke. Én is sokszor foglalkoztam azzal, hogy Ausztria mennyire sikeres borország, nekik összejött a térugrás: folyamatosan csökkenő volumen mellett is növelni tudják az export értékét. Héjja Csaba az Ausztriával való összehasonlításban felhasznál egy olyan statisztikát, amit soha korábban nem láttam, pedig, lehet, hogy ebben az adathalmazban van a közmondásos kutya elásva.
Magyarország 2009 és 2023 között 411 millió eurót költött a szőlészet-borászat támogatására, ami nagyjából a két és félszerese az osztrák értéknek (176 millió euró). Mi ennek 86 százalékát ültetvénykorszerűsítésre használtuk fel, aminek az lett a nettó eredménye, hogy közel 10 ezer hektárral nőtt a bianca, az aletta, a generosa és a nero termőterülete (arányait tekintve ez komoly változás, hiszen összesen kb. 55 ezer hektáron művelnek ma szőlőt Magyarországon). Az osztrákok 31 százalékot fordítottak ültetvénykorszerűsítésre és 46 százalékot vállalati beruházásokra. Mi 5 százalékot költöttünk beruházásra, ugyanannyit, mint lepárlásra. És van még egy jelentős különbség, Ausztriában 20 százalék ment promócióra, nálunk 0.6 (ez 2,5 millió euró a magyar oldalon és 35,2 az osztrák oldalon).
Vagyis a magyar (értsd: EU-s) ágazati támogatás a szerkezeti átalakításra ment el, aminek nem az lett az eredménye, hogy mi lettünk Furmintország vagy Juhfarkország, de mégcsak nem is az, hogy chardonnay vagy cabernet franc provincia, nem, mi biancát, generosát, alettát és nerót telepítettünk. Könyörgöm, valaki, aki ért ehhez a kérdéshez, nyugtasson meg, hogy nem a földalapú támogatások magyaros gógyival történő „becsatornázásának” szőlészeti megfelelőjét sikerült levezényelnünk. Ugye, nem loptuk el ezt a pénzt? Ugye, komoly oka van, annak, hogy mi a biancában és az alettában látjuk a jövőt? Érdemes beleolvasni a titkos nagy mestertervről készített interjúba és a boros köménymag online reakciójába (nem tudom jobban belinkelni, görgessenek július 8-áig.).
(Rókusfalvy Pál régi kedves ismerősöm, nagy általánosságban a borait is szeretem, és az, hogy politikai nézeteink erősen eltérnek, remélem, nem jelenti azt, hogy immár örökre ellenségeknek kell lennünk. Mindezt előre bocsátva, nem tudom nem szóvá tenni, hogy mostanában a Facebookon rendszeresen felbukkannak fizetett hirdetések az ő neve alatt (a „Nemzeti bormarketingért felelős” kormánybiztos lett), amelyek vizuálisan és verbálisan nem érik el egy kezdő albán troll szakmunkás első szárnypróbálgatásainak színvonalát és olyan közönséget szólítanak meg – vagy legalábbis bírnak hozzászólásra -, akiket, mondjuk, Szekszárd esetében nem a bikavér vagy a kadarka története, sorsa érdekel, hanem törzsgárdatagok a Fidesz Fan Clubban, többnyire né-re végződő nevű, ráérő hölgyek, akik tapsolós, szivecskés, imádkozós, konfettis, magyar zászlós emojikat küldenek, a szórványosan felbukkanó férfiak pedig azt üzenik, hogy egyszer ők is ittak egy remek szekszárdi bort, még katonakorukban. Ez is jól elköltött marketing pénz lesz/lett.)
Említettem, hogy a Monitor blog elemzése a konklúzió felé közelítve elnagyolttá válik és adós marad a válasszal saját kérdésére (az egyetlen megragadható dolog, az egész ország Tokaj mögé besorolásának elutasítása (ha már itt tartunk érdemes ezt a cikket elolvasni, ami Stumpf István váratlan lemondásának hátterét próbálja felderíteni, és amiből az derül ki, hogy a chardonnay és a pinot noir beengedése Tokajba a furmint és a hárslevelű sikertelenségét ellensúlyozandó elkeseredett viták forrása)). Miután lassan két évtizede csak a fejemet vakarom vagy gúnyosan vigyorgok, amikor az aktuális megmondóemberek vízióit olvasom a magyar bor jövőjéről, bátorságpróbaként elgondolkodtam azon, hogy én mit javasolnék, ha sarokba szorítanának. És ezt most le is írom, hogy rajtam is lehessen röhögni.
Minőséget minden áron
Magyarország nemzetközi boros jelenléte két lábon áll. Az egyiket veszik, a másikról hallottak. Az egyik az olcsó lőre, a másik a tokaji aszú. Sokat exportálunk kevés pénzért: mennyiségben hatodikak, értékben tizenkettedikek vagyunk. Exportsikereink lédigalapúak, kannásborban vagyunk királyok. Ugyanakkor Magyarország a borok királyának, a királyok borának a hazája, ami szlogenként jól hangzik, ám aggasztóan erős a korreláció a királyok számának alakulása és az édesbor iránti kereslet között. Egyikhez sem lenne jó, akarom mondani, egyikhez sem volt jó ötlet a szekerünket kötni. Ha a magyar bor olcsó, miért vennénk a drágából, ha a híres magyar bor édes, akkor az a biztos, ha egy polccal odébb állunk.
Sokszor hallottam már, hogy a magyar bornak csak egy baja van: a marketing hiánya. Én ezzel soha nem értettem egyet. Ahhoz, hogy drágábban tudjuk eladni a borainkat, mindenekelőtt jobb, érdekesebb borokat kellene készíteni (szárazat, természetesen). Ennek szerintem két fő eszköze van: tanulás és terroir. Mindkét tekintetben csehül állunk. Sorra látom, ahogy a világ legelismertebb családi, kis és közepes pincéinél lezajlik a generációváltás, a zseniális, ám képzetlen szülőket, a világlátott és borászati egyetemet végzett gyerekek váltják fel. A legjobb terroirok még jobb kezekbe kerülnek. Én a magyar borászhallgatóknak két kézzel szórnám a külföldi ösztöndíjakat. Ha rövid időn belül Geisenheimet és Montpellier-t nem lepik el magyar vándordiákok, gyorsuló tempóban fogunk veszíteni a versenyképességünkből.
Ami a terroirt illeti, fel kellene mérni, hogy hol vannak Magyarországon érdekes és értékes termőhelyek. Igazán nagy borokat csak ott lehet készíteni, márpedig az emlékezetesen nagy bor az, amivel a leginkább adósak vagyunk. Szerintem szűk a potenciális jelöltek halmaza – én csak Somlóért, az egri Nagy-Egedért, a soproni Steinerért és a tokaji Öreg Királyért tenném tűzbe a kezem -, de akik nálam többet utaznak és mélyebb ismeretekkel rendelkeznek, bizonyára tudnak még néhány nevet. Az adottságok felmérése szempontjából a Bonkowski által Tokajnak ajánlott osztrák klasszifikációs rendszer bevezetése is sokat javítana a helyzeten, ha másért nem, azért, mert így a borászok komolyabban vennék magukat és a területeiket.
És most jön a lényeg: én nyakló nélkül támogatnám a legjobb borok termelőit. Hadd alkothassanak azok, akik tudják, hogy hol és hogyan kell csinálni. Gondoljuk azt, hogy ők nagy írók, akiknek szabadságra van szükségük, hogy minden idegszálukkal a munkájukra tudjanak koncentrálni. A válogatást valahogy úgy csinálnám, mint hajdanán a Pannon Bormustrát. Meghívnék egy adag master of wine-t, meg véleményvezér borkritikust, akik vakon végigrágják magukat a mezőnyön, aztán a legjobb borokat még egyszer tesztelik, aztán a legeslegjobbakat még összehasonlítja egy albizottság a kereskedelemben vásárolható változattal és ha nincs umbulda, akkor mehet a díjosztás. Akik nyernek, kapnak egy tekintélyes ösztöndíjat/támogatást, ami kirántja őket a napi gondok mocsarából. Megvehetik a régóta hiányolt berendezést, megvásárolhatják a szomszéd elhanyagolt parcelláit, megbízható és iskolázott alkalmazottakat vehetnek fel. Ne azon bukjon el az érettség optimális pillanatában elkapott szüret, hogy a szabvány órabérért lehetetlen összerántani egy brigádot!
Ne tőlük sajnáljuk a pénzt! Hiszen ezek lennének azok a borok, amikbe bele lehet szeretni, ami után vágyakozni lehet, a mestermunkák, egyúttal remekművek, amelyek mutatják, hogy tudásunk határtalan, mint az univerzum, és beragyognák a szortiment szerényebb tagjait és átlényegítenék a magyar bor képét.
Nézzük meg, olvassuk el, hogy mit tett Alder Yarrow, aki beleszeretett Somlóba és a juhfarkba. Jól jönne még néhány ilyen belénk habarodott véleményvezér, mert az őszinte rajongás marketingértékének nincs párja. És gondoljunk bele, hogy mennyire más lenne a horizont, ha egy Bussay (Isten nyugosztalja), egy Györgykovács, egy Szentesi vagy egy Bukolyi nem maradnak meg örökre underground művésznek.
Lehet, hogy a rendkívüli események rendszeressé válnak. De az azért a barátom fejében sem fordult meg, hogy amint rászánja magát a tokaji területeinek balatonira cserélésére, alettát fog telepíteni. Nemcsak a tényleges, hanem a lehetséges valóságnak is vannak korlátai.
[A nyitóképen a Barta Pince Öreg Király ültetvénye (forrás: tokajiborlovagrend.hu)]
You must be logged in to post a comment.