Szigorúan kínálati oldalról, szigorúan önérdekből végzett piackutatásom legutóbbi részeredménye: két kiváló magyar riesling és hosszabb kihagyás után, két német asszaszin. Gyorsan szögezzük le, nálam kettős a mérce: ha magyar vagy, a német alap megugrásának is felállva tapsolok, ha német vagy és elmarad a csoda, örökre elfelejtelek. De ha fejben kivonom a lejtést a pályából, akkor is igaz marad: az elmúlt hónapban akadt magyar, amit szívesebben ittam, mint echte németeket (a kettő, az már több).
Én még nem ittam igazán jó új-zélandi bort. 15 évvel ezelőtt az állítás élét könnyen el lehetett volna venni azzal, hogy „hiszen, te eleve utálsz mindent, ami újvilági”; csakhogy időközben az előítéleteim bevehetetlennek hitt erődítményét az alapokig visszabontották kaliforniai chardonnay-k, cabernet-k, argentin malbec-ek, dél-afrikai chenin blanc-ok és társaik. A fintorgás szigetén már csak Chile, Ausztrália és Új-Zéland dideregnek. Nyilván náluk is akadnak, akik túljutottak az alaprecepteken és az ipari szemléleten, csak engem nem ért még olyan inger, ami arra késztetett volna, hogy nagyobb összeget invesztáljak a felderítésükbe. 
You must be logged in to post a comment.