Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
A Dorli Muhr név nekem 2011-ben égett be. Az ő (akkor még Muhr-van der Niepoort néven futó) kékfrankosát keverte Dagadtos nagy burgundi kóstolójába, nem kisebb név, mint egy Clos de Tart után (akkor 240 euro, ma 1000) – az osztrák kakukktojásnak a titánok árnyékában sem volt miért szégyenkeznie. Continue reading “Blaufrankisch for the Burgundy lover – Dorli Muhr kékfrankosai Budapesten”
Ezt a szimpóziumot/kóstolót Magyarországon kellett volna megrendezni. Annak, hogy nem Magyarországon került rá sor, bizonyára számos oka van, én egyiket sem ismerem. Aki szereti a távirati stílust: óriási a fejlődés kékfrankosban és mi is megnyomtuk a hajrát. Continue reading “Együtt talán menni fog – kékfrankos Kogban”
Rövid leszek: qva jó. Pedig hosszan vacilláltam, hogy kell-e nekem ez a nagyseggű palackba zárt, francia nevű parvenü (valójában egy primőr elsőgenerációs kékfrankos). Mivel azonban évek óta nem kóstoltam villányi kékfrankost és Kiss Gáborra is illett ránéznem, végül összeadódtak a vektorok. Continue reading “Instaképes – Kiss Gábor Carte Blanche 2022”
Mutass ettől jobb kékfrankos rozét! A legelterjedtebb kékszőlő fajtánkból fajtisztán készült rozé nem könnyű műfaj, ha általánosítani próbálok: sötétebb, erőteljesebb társainál, ami akár erény is lehet, ám sarkosabb és gyakran egysíkúbb is. Amikor nem ilyen, hanem igazán jó, azt meg Eger Cottage néven Bukolyi Marcell önti palackba.
Az elmúlt néhány évben kóstolt, pár tucatra rúgó (nagyrészt saját beszerzés) osztrák kékfrankos felemás érzéseket hagyott bennem. Gyenge borral nem találkoztam, ám érdekessel sem elég gyakran. A többség a nemzetközi stílusként elhíresült irányzat gyermeke volt, mindent – hibát és erényt is – felülíró, (új)hordós köpenybe öltöztetve. Mintha csak a kétezres évek elejét taposnánk. Continue reading “Kortárs blaufrankisch – Prieler és Dorli Muhr”
Luka Enikő butikborászata fénylő kis csecsebecse a magyar bor mentális térképén. Ahhoz pici – és egy ideje drága -, hogy sokan ismerjék, de akik ismerik, hűségesen kitartanak mellette. Én nem vagyok rajongó, de megértem őket. Luka-borban még nem csalódtam. Ez elég erős érv? Continue reading “Luka-átvilágítás”
Tavaly a Stumpf Pincészetnél Egerben terjedelmes borsort volt szerencsém végigkóstolni kereskedő barátommal, syrah-val, merlot-val és cabernet-vel zárszóként. Nem tagadom, utóbbi (2017) különc mivoltával is megnyert magának (16% az alkoholja, voltaképpen egy desszertbor), de nagy fajták ide, nagy fajták oda, összességében nekem a kékfrankos tetszett a legjobban. Continue reading “Stumpf Pincészet Nagy-Eged “Öregtőkék” Kékfrankos 2017″
Amikor elolvastam Jancis Robinson beszámolóját a nagy osztrák kékfrankos bedurrantásról, azonnal tudtam, hogy remek ürügyet kaptam egy semmit-el-nem-döntő kísérlethez. A zárszót – „még mindig nem tudom, mikor fog a kékfrankos bekerülni a nagy fajták közé” -, mi, kőkemény kékfrankisták, értékelhetnénk akár a hülye angolok hülye sznobériájának is, de én duplán egyetértek vele (egyrészt soha, másrészt minek). Viszont az érlelés szöget ütött a fejemben: mi van, ha a kékfrankos tényleg későn érő típus (palackban is) és kell neki az a 15 év, amit Roland Velich emleget. Continue reading “Naggyá teszi-e az idő a kékfrankost?”
Tavaly decemberben Lech am Arlbergben, egy osztrák síparadicsomban tartották a Kékfrankos Csúcstalálkozót (osztrákul: Blaufränkisch International Summit). Magyar borászt ugyan nem hívtak meg, de kóstoltak olyan bort, ami nálunk termett szőlőből készült (Heumann rozé és Wetzer kékfrankos). Ezen a találkozón hangzott el David Schildknecht szájából az a mondat, amely egy alapvető szempontra hívja fel a figyelmet a nemzetközi kontra helyi fajták vitában: „Egyértelmű elmozdulás tapasztalható az “Ilyet mi is tudunk” felől az “Ilyet csak mi tudunk” irányába”. Continue reading “Mi lesz veled, kékfrankos?”
Lehet egy kékfrankos az ünnepi vörös, ami karácsonykor az asztalra kerül? Hogy Ausztriában mit válaszolnának erre, az nem is igazán kérdés. Már csupán az árakat nézve sem. A Wein & CO legdrágább osztrákjait böngészve az abszolút csúcson ugyan mást találunk (kvázi egy bikavért), de a 60 és 90 euró között élbolyt már a blaufrankisch uralja. Continue reading “Ünnepi kékfrankos: Takler Szenta-Hegyi 2018”
You must be logged in to post a comment.