Priorat és Penedès – harmadik rész

A Montserrat Apátság a fogaskerekű végállomásától fényképezve

Eredetileg úgy terveztem, hogy az utazásunk kétosztatú lesz: egy szakasz a vöröseknek, egy szakasz a pezsgőknek. A szándék töredékesen valósult meg, egyrészt a kánikula már Falsetben a pezsgőzés felé sodort, másrészt baráti körünk perlázs frakciója dátumütközés miatt feleződött, így galambszívű kiképző őrmesterként visszavettem a cava/corpinnat pincelátogatásokból.

Continue reading “Priorat és Penedès – harmadik rész”

Priorat és Penedès – második rész

Legalább kapálni nem kell.

Néhány szó Prioratról. Az utazásunk előtt, hogy ne kelljen a helyszínen papírból papolnom lefordítottam Pedro Ballesteros 2025-ös Priorat helyzetelemzését és egy körlevélben szétküldtem a barátaimnak. Nem kizárt, hogy tudat alatt ez is befolyásolt, mindenesetre, én ennyire barátságtalan borvidéket még életemben nem láttam. Nem csak mint borvidék, hanem mint mezőgazdasági művelésre alkalmas terület, végső soron mint emberi élőhely. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy látványként csúnya, hanem hogy egy kietlen katlan, ahol minden élőlény UV-sugárzás általi halálra van ítélve, és már az is érthetetlen, hogy hol találnak a gyökerek talajt a kövek között, egyáltalán hogyan veszik maguknak a bátorságot a magvak, hogy kicsírázzanak.

Continue reading “Priorat és Penedès – második rész”

Priorat és Penedès – első rész

Nem szívesen vernék itt gyökeret.

Megjártuk Prioratot és egy ici-picit Penedès-t is. A szó mindkét értelmében. Az idei nyaralásunk két fő tanulságát könnyű lett volna előrelátni: ad.1, az elviselhetetlen kánikulából ne utazz a még elviselhetetlenebb kánikulába; ad. 2, ne szállj meg olyan helyen, ahol a kapun kilépve a nagy büdös semmi közepén találod magadat. Azért nem mindent kellene másként csinálnom, ha újrakezdhetném.

Continue reading “Priorat és Penedès – első rész”

A feketelábúak sarától Priorat aranyáig

Van a műkedvelő és van a műgyűjtő. Az egyik racionálisan viselkedik, a másik túlhajtja. Az egyik kedvel, a másik rajong. A műkedvelőnek elég, ha a gyönyörközpontjában ugyanazt a gombot nyomják meg újra és újra, a műgyűjtő nem éri be a jóval, másra – újmagyarul: másabbra – vágyik, minél ritkább, annál értékesebb. Az előbbi privát hedonizmus, az utóbbi már kulturális térben játszódik, közösségi kaland és területfoglalás. Én, fogyasztóként a kettő között lavírozok és a carignan is úgy él bennem, mint ami a határvidéken lebeg. Continue reading “A feketelábúak sarától Priorat aranyáig”

Meddig olcsó, honnan drága?

Ez volt az a kóstoló, ami után el kellett gondolkodnom, hogy mi számít ma olcsónak, átlagosnak, drágának. Valamikor régen elsütöttem egy olyan provokatív poént,  hogy 10 eurónál többet csak az költ borra, aki nem ért hozzá. A 10 valójában akkor is 15 volt – pusztán a jobb hangzás miatt kerekítettem lefelé -, és tegyük hozzá, hogy ez még az az időszak volt, amikor lincshangulat tört ki, amint az euróárfolyam megközelítette a 300-as rémálomhatárt. Azóta nagyot fordult a világ, ha most akarnék polgárt pukkasztani, a limitet már 20 eurónál húznám meg, ami 8000 nyalka magyar forint. Continue reading “Meddig olcsó, honnan drága?”