Eredetileg úgy terveztem, hogy az utazásunk kétosztatú lesz: egy szakasz a vöröseknek, egy szakasz a pezsgőknek. A szándék töredékesen valósult meg, egyrészt a kánikula már Falsetben a pezsgőzés felé sodort, másrészt baráti körünk perlázs frakciója dátumütközés miatt feleződött, így galambszívű kiképző őrmesterként visszavettem a cava/corpinnat pincelátogatásokból.
A két borvidéket és a két szállást mindössze másfél óra autóút választja el, javarészt a partvidék mentén, így adta magát, hogy ha már Barcelona indexre került, akkor legalább az egyik tengerparti insta spotba ugorjunk be. Barcelona azért került indexre, mert mindenhol azt olvastam, hogy főszezonban a városnézés felér egy zombi apokalipszissel és az őslakosok vízipisztollyal szedik le a védekezésképtelen turistákat. Ez persze csak hallomás, de túl kockázatosnak ítéltem, hogy az igazságtartalmát saját bőrünkön teszteljük.
Sitges halászfaluból nőtte ki magát butikvárossá, amit előbb Santiago Rusiñol és sleppje tett fel a térképre, aztán a kultúra, majd az ellenkultúra, végül a meleg kultúra is felfedezte magának. A valóságban is olyan szép, mint a képeken, a mi látogatásunk mégis pánikszerű meneküléssel végződött. A délelőtt 10-re kialakult tömegnyomor pontosan olyan volt, amilyennek Barcelonát képzeltem a leírások alapján: kíméletlen hőség, napszúrásveszély, szűk terek egy csúcsforgalomban elakadt metrószerelvény népsűrűségével és oxigénhiányával. Felnézni nem lehet, hiszen bármelyik pillanatban az előtted araszolók sarkára léphetsz, vagy fordítva, a mögötted araszolók lépnek a sarkadra. Sitges kora tavasszal, késő ősszel bizonyára eszményi utazási cél, nyáron viszont no-go zone. A városka fő vonzerejét adó múzeum trióba esélyünk sem volt bejutni, egyrészt végtelen sorok álltak a bejáratnál, másrészt asztalfoglalásunk volt egy kiváló barcelonai étterembe.
Másfél órányi tarkóra mért UV sugárzás után vert seregként hagytuk el Sitges-t és így az étteremhez is fél órával a foglalt időpontunk előtt érkeztünk. Amikor induláskor a navigációba bepötyögtem az étterem címét, kaptam egy figyelmeztetést, hogy legközelebb hétfőn lesz nyitva, de nem estem pánikba, láttam már ilyet. Azért ránéztem az e-mailjeimre és ott volt feketén-fehéren a visszaigazolás: 13:30 Restaurant Follia. Klassz kis hely. Kár, hogy vasárnap zárva van. És kár, hogy foglalást azért felvesznek vasárnapra is. Az étterem hűs pincéjében, tapas-okkal, pezsgőkkel és sörökkel biztosan jobban éreztük volna magunkat, mint a tűző napon űzött vadként a kerítés mellett föl-alá rohangálva. Kétségbeesésünkben a szomszéd étterem bejáratánál kuncsorogtunk asztalért, hiába, aztán éhesen, szomjasan és izzadtan visszasomfordáltunk a parkolóba. Ennél a pontnál kénytelen voltam megjegyezni, hogy Spanyolország még nem a földre szállt Svájc: hiába a due diligence, 72 órán belül kétszer koppantunk.
A második szállásunk papíron Sant Esteve Sesrovires-ben volt, a gyakorlatban zöldmezős beruházás. A nagy büdös semmibe vezető út is jóindulattal van kikövezve: úgy gondoltam, hogy miután Prioratban pincéről pincére rángattam a társaságot, illene őket egy kis fakultatív szabadidővel kárpótolni. Csakhogy akik értékelték volna az úszómedencét, azok az utolsó pillanatban lemondták az utat, akik szeretnek golfozni, eljöttek, de nem akartak golfozni. Az pedig már a szervezés első körében kiderült, hogy a pezsgőkért leginkább rajongó barátaink ebben az időpontban a fiúk diplomaosztóján lesznek, ezért lett a tervezett háromból egyetlen pezsgőpince. Ennek a sokszorosan szerencsétlen konstellációnak ittuk meg a levét. A szabadtéri medence gyakorlatilag egy pancsoló volt, a fedettet pedig lezárták. A szobákat nem érhette kifogás, ám az egész hotelre rányomta bélyegét, hogy már az építéskor – 20 évvel ezelőtt – is elavult lehetett. A dekor fantáziátlan, a hangulat lelombozó, a személyzet motiválatlan és enervált, ráadásul, valamilyen ostoba ötlettől vezérelve a közös terekben szüntelenül párologtatnak, amitől olyan fojtogató a levegő, mint egy ipari mosoda gőzvasaló részlegén.
Amikor a Lloparttal először felvettem a kapcsolatot, az angol emailre magyar választ kaptam. Király Dalma aztán a későbbiekben is minden ügyes-bajos kérdésben a segítségemre volt (sajnos beletenyereltünk a Szent Iván-éjbe, ami nemzeti ünnep és össznépi paláver és alaposan felborította a gondosan összelegózott programot). A Llopart bár családi borászat, távolról sem aprócska, viszont annál jobban szervezett és nemcsak a pezsgők kiválóak, hanem a borturisztikai üzletág is velejéig profi. A 32 eurós beugró sem nevezhető szerénynek és mi egy kiterjedt mexikói családdal osztoztunk a turnuson, akik a kérdéseik alapján nem tudták volna a xarello fröccsöt megkülönböztetni a pezsgőtől, de maga, a produkció minden kritikán felül állt.
A huncutul csillogó szemű kalauzunk inkább tűnt pályát tévesztett kabarészínésznek, mint szükségmegoldásként porondra vezényelt ügyintézőnek. A közel kétórás stand-up routine jól felépített, informatív, változatos állomásokkal, a végén bőséges és minőségi kóstolóval. A rosé és a több, mint 5 éven át érlelt Leopardi is csúcsminőségű és eredeti cavák, akarom mondani corpinnatok. Azt korábban is tudtam, hogy a corpinnat a cavák középszerűségéből kitörni próbáló birtokok szövetsége – új és szigorúbb eredetvédelmi rendszerrel -, de azt nem sikerült megjegyeznem, hogy az elnevezés honnan jön. Most kalauzunk végre elmagyarázta, hogy ez egy katalán mozaikszó: cor = szív; Pinna = Penedès latin neve; nat = születés, vagyis az egész együtt: „Penedès szívében született”. Jelenleg 14-en vannak és mindhárom pince, amit az utazásunk során megjegyeztem magamnak – Agusti Torello Mata, Júlia Bernet és Llopart – tagja a szövetségnek.
Ezzel a boros szakasz le is zárult és a szerencsétlen hotel-választás miatt az élmény-csapot is már csak egyszer sikerült megnyitni. Ha megnézünk néhány fotót vagy videót az Abadia de Montserratról, azonnal érthetővé válik, hogy miért zarándokolnak ide tömegek Barcelonából. Én viszont nem szerettem volna találkozni a zarándokló tömeggel. Volt egy csodafegyverünk, a korai kelés, amiben én amatőr bajnok vagyok, de az időzónák és óraállítások eltérése miatt eleve minden magyar előnnyel indul (Spanyolországban kb. 2 órával később kel és nyugszik a nap, mint itthon). Csakhogy nem számoltam a Szent Iván-éjjel. Illetve számoltam, de elszámoltam: a munkaszüneti nap ugyan 24-e, ám a buli 23-án kezdődik. Erre egy héttel az indulás előtt hívta fel valaki a figyelmemet, és ekkor már régen megvettük az időre szóló jegyet az Apátságba. Normál körülmények között ¾ 8 vállalhatóan korai indulásnak számítana, de ha hajnalban kerülsz ágyba, akkor reggel 7-kor nem fogsz örülni az ébresztőnek és a következő néhány órában nehezen tudsz mosolyogni arra, aki ezt az egészet kitalálta.
Az Apátság alapvetően vonattal közelíthető meg, és bár van egy közepesen nagy parkoló úgy 10 percre a helyszíntől, ha ez betelik, akkor a vonatozás az egyetlen megoldás, ami oda-vissza szűken számolva is másfél óra plusz. Végül aztán minden flottul ment, találtunk parkolóhelyet, nem késtünk (bár ez láthatóan a kutyát sem érdekelte), a látvány lélegzetelállító (főleg, tériszonyosoknak), a templom belülről szebb, mint kívülről, és a Fekete madonna előtt is elidőzhettünk volna, ha a feketeségén kívül valami esztétikai többletet is kínál. A Sant Joan Funicularral felkaptattunk a hegytetőre és elnéztünk egészen Barcelonáig. A hegy maga felejthető – simára kopott kúpok csenevész növényzettel -, a magasság és a kilátás viszont felemelő érzés egy alföldi szobapatkánynak (1000-1200 m és tiszta időben állítólag Mallorca is kivehető a láthatáron).
A beszámolómat azzal kezdtem, hogy felsoroltam a negatív tanulságokat. Zárlatként jöjjenek a pozitívumok. Érdemes-e Prioratba menni? Igen. Barcelona fapados járattal könnyen és olcsón elérhető, Falset autóval másfél óra, onnantól a távolságok minimálisak: Gratallops 12 perc, Escaladei 27, Reus 28, Tarragona 36. Igazából, Falsetből ki sem kellene mozdulni ahhoz, hogy jó mélyet merítsünk a helyi borokból: a montsanti nagyok közül többnek is itt van a pincéje, a priorati nagyok borai pedig a helyi kereskedésekben és bárokban kedvező áron kaphatóak. A priorati körünk közepén a Clos Figueras-ban ebédeltünk és pazar fogásokat ettünk, jó borokat ittunk nagyon méltányos áron, valószínűleg pincelátogásra is hasonlóan alkalmasak. Nagy szívfájdalmam, hogy Montsantban kihagytuk az Acustic Cellert, de aki ezt olvassa és a környékre készül, ne essen a mi hibánkba. Sant Sadurni d’Anoiában a számos cava és corpinnat pince mellett gyönyörködtető változatosság a Xocolata Simón Coll butikja és bemutatóterme, ebédelni nem rossz választás a Cal Blay Orígens.
Az elmúlt tíz évben annyiszor csalódtam cavákban, hogy most kötelességemnek érzem jobban megismerni azt a három pincét, amelyik kellemes meglepetéssel szolgált. Az AT Roca és Llopart itthon is kapható. A Júlia Bernet, sajnos, nem.
Ahogy hazaértünk, elkezdtem tervezni egy szerény költségvetésű újhullámos Priorat/Montsant csomagot. Itt tartok most:
Terroir Sense Fronteres Brisat 2023
You must be logged in to post a comment.