Néhány szó Prioratról. Az utazásunk előtt, hogy ne kelljen a helyszínen papírból papolnom lefordítottam Pedro Ballesteros 2025-ös Priorat helyzetelemzését és egy körlevélben szétküldtem a barátaimnak. Nem kizárt, hogy tudat alatt ez is befolyásolt, mindenesetre, én ennyire barátságtalan borvidéket még életemben nem láttam. Nem csak mint borvidék, hanem mint mezőgazdasági művelésre alkalmas terület, végső soron mint emberi élőhely. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy látványként csúnya, hanem hogy egy kietlen katlan, ahol minden élőlény UV-sugárzás általi halálra van ítélve, és már az is érthetetlen, hogy hol találnak a gyökerek talajt a kövek között, egyáltalán hogyan veszik maguknak a bátorságot a magvak, hogy kicsírázzanak.
Miután helyi kalauzaink nem győzték hangsúlyozni, hogy áldás eddig ez az év, végre esett rendesen, én viszont csak a szórványos fák között tengődő kóróligeteket láttam, többször is rákérdeztem, hogy mégis miből éltek itt az emberek a szőlőtermesztés előtt, 500 vagy 1000 éve. A válasz az, hogy nem volt szőlő előtt, némi túlzással a szőlő a priorati big bang, egyúttal az időszámítás kezdete. Amióta a provence-i zimankót megelégelő karthauzi szerzetesek 1194-ben itt ütöttek tanyát, azóta Prioratban a borból élnek. És valamikor nem is kevés szőlő termett itt, aztán nagyon kevés, most megint több – a lázgörbe főbb állomásai: filoxéra előtt 5000 hektár; az 1970-es években 600; ma 2000.
De nézzük mit írt Ballesteros a jelenről:
“Egy évvel az első beszámolóm után visszatértem Prioratba. Látszólag maradt minden ugyanolyan: a gyönyörű táj, a teraszos ültetvények, az aprócska falvak… és a felhőtlen ég.
A látszat azonban csal: a helyzet drámaian megváltozott. Az örökké kék ég könnyen Priorat végzete lehet: a talaj, a növények és az itt gazdálkodók sorsa pengeélen táncol, 2024 sorozatban a harmadik év volt, amikor könyörtelen aszály sújtotta a térséget. A priorati szőlők szívósak, már 350 mm csapadék mellett is jó termést hoznak, de ha ez a mennyiség 300 mm alá csökken, a talaj kiszárad, a tőkék menthetetlenül elpusztulnak.
A gazdák két dolgot tehetnek: vagy csodára várnak, vagy beruháznak valamilyen öntözőrendszer kiépítésébe. Az öntözőrendszer kiépítése megoldaná a problémák nagy részét, biztosítaná e rangos, történelmi borvidék életben maradását, de valamilyen oknál fogva a politikusok nem tudnak vagy nem akarnak zöld utat adni ennek a fontos projektnek. Miután az éghajlatváltozás visszafordíthatatlannak tűnik, én nem látok más reményt, mint hogy egyszer majd lesz elegendő számú katalán döntéshozó, aki tettekkel is hajlandó bizonyítani hazaszeretetét. Ez nem csak a borrajongók javát szolgálná, hanem általában az egész régióét. Prioratban a föld olyan sovány, hogy az olajfán, a mandulán és a mogyorón kívül csak a szőlő terem meg, és egyedül ez utóbbi képes elegendő jövedelmet biztosítani a családok megélhetéséhez.
Egyelőre még élvezhetjük a nagyszerű priorati borokat. Valahol azt olvastam, hogy a szépség magához vonzza a szellemet, és Priorat ezt látszik alátámasztani: a régió természeti csodái mágnesként vonzzák a tehetséges embereket. Priorat ma a csúcsminőségű borok legizgalmasabb innovációs központja Spanyolországban. Új stílusok, izgalmas kísérletek és elképesztő tempójú fejlődés tapasztalható a szőlőtermesztés és a borászati technológia terén. Az emberi leleményesség egyelőre meg tud birkózni a természet által támasztott kihívásokkal.”
Amikor a Terroir al Limitnél Dominik Hubert hallgattam és közben a borokat kóstoltam, alapvetően két dolog járt a fejemben: nagyon tetszenek ezek az alig extrahált, hordómentes, friss borok, de vajon képesek lesznek-e komplex, nagy borrá érni, illetve miközben a borászati eljárások mind a gyümölcs karakterének fénytörésmentes tükrözését szolgálják, vajon nem a borvidék, a terroir meghazudtolása-e az, hogy ők alacsonyabb fűtőértékű, élénksavú borokat készítenek.
Nekem egyáltalán nem zsánerem az a stílus, ami Prioratot híressé és sikeressé tette, így önző módon örülnék, ha az új hullám elsöpörné a jelenlegi uralkodó osztályt, sőt, lehet, hogy ez a túlélés záloga, hiszen a fás, testes borok kimentek a divatból. De szeretném fenntartani magamnak a jogot, hogy gúnyosan mosolyogjak, amikor majd az élénkebb, karcsúbb borok készítésének teljes eszköztárát – a korai szüretet és az öntözést is beleértve – majd úgy fogják eladni, mint ami nélkülözhetetlen a terroir lelkének feltárásához. Szerintem nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy a szőlő nem vadon, hanem kertben terem és a bor jellegét emberi döntések legalább annyira befolyásolják, mint az élesztők étvágya vagy a kőzettani és klimatikus adottságok. (Akit érdekel, annak itt egy remek kalauz a priorati új hullámhoz.)
Falsetből egy napot kirándultunk Tarragonába és Reus-ba. Egyik szebb, mint a másik, föníciai és római gyökerekkel és egy sejthetően századfordulós virágzással (modernisme catalának hívják a helyi szecessziót). Mélyen urbánus, kiépített, barátságos mediterrán városok, rengeteg bárral, kávézóval, éttermekkel, sétányokkal, terekkel, gyalogos övezetekkel.
Mintha folyton fesztivál lenne, mindkét helyen közösségi szertartásokkal találkoztunk: utcai felvonulás zenével, gólyalábas, jelmezes, koreografált táncokkal és történetekkel, sok-sok gyerek részvételével. Ami azt illeti, volt is egy pillanat, amikor eltört nálam a mécses, ahogy belém hasított, hogy a mi gyerekeink is felnőhettek volna ilyen miliőben, hogy a mi földszintes Szegedünk lélekszám tekintetében mindkét városnál nagyobb. Reus egyébként Gaudí szülővárosa, de építészetileg itt nem ő, hanem egyik előfutára és tanára, Lluís Domènech i Montaner alakított nagyot. Leghíresebb művét végig is jártuk idegenvezetéssel.
Amikor a modern épületekből a fantáziát hiányolom, akkor részben a cicomákra gondolok, a megspórolható, funkciótlan díszekre, amiket én csak a szeretet és az odaadás apró jeleiként tudok értelmezni és életem nagy részében utáltam őket. Mára felpuhultam és megkedveltem a sok kis részletet, a becsvágy és a tehetség apró és sokszor bravúrosan kivitelezett bizonyítékait. Na, a Casa Navas tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy elvegye a kedvemet a díszítettségtől, mert itt több a fodor és a csipke, mint a ruha maga. Mégis van valami elvarázsolt kastély hangulata, egy bolond elme tobzódása, ami az embert kiszakítja a saját vackából és csodálkozásra készteti. Ha nem lenne akkora divat most a nyersbeton és a rozsdás vas, bizonyára émelyítő túlzásnak érezném. Az építész úgy kapott megbízást, hogy a lelkére kötötték, bármit megtehet, a pénz miatt ne fájjon a feje. Láthatóan szót fogadott.
You must be logged in to post a comment.