Tokajban óriási a baj Szik Mátyással

A cím egy Szik Mátyással készített interjú URL-címének önkényesen kiragadott szakasza. Az eredeti cím ennél természetesen lényegretörőbb: Tokajban óriási a baj. Ki ne kapná föl a fejét egy ilyen állítás láttán?

Én fölkaptam, elolvastam, és ezt tanácsolom másoknak is. Részemről az olvasás vége, és e poszt kezdete, az lett, hogy nemcsak a fejemet, hanem a vizet is fölkaptam. Az interjú néhány részletére első felindulásomban reagáltam is, ezt olvashatják az alábbiakban. Az elkövetkezendő napokban, remélhetőleg, néhány, az enyémnél megalapozottabb és megfontoltabb reflexiót is olvashatnak majd. (A dőlt betűs részek idézetek az eredeti interjúból.)

(…) legyünk tisztában a múltbeli értékeinkkel, évszázados hagyományainkkal, de a modern technológiák és tapasztalatok beépítésével egy új arcot tudjunk adni Tokajnak. A borvidék nem dobhatja el édes boros múltját, és most azt látom, hogy éppen ez történik. Például a történelmi első osztályú besorolású területekről a legtöbb borász száraz borokat készít, a gond viszont az, hogy régen ezeket a területeket az aszúsodás szerint sorolták be. Ha szárazban gondolkodunk, akkor újra kellene definiálni Tokajt. Továbbá nem dobhatjuk el a 3 és a 4 puttonyos aszús kategóriát, hiszen komoly történelemmel rendelkezik, és marketing szempontjából is nagy potenciál van benne. Most felszálltunk a száraz vonatra, de nem tudjuk hová vezet ez az út, és ezzel beálltunk egy olyan sorba, ahol minőségben egy jól elkészített alvarinho tönkrever. Nem mellesleg úgy, hogy az alvarinho 3 és fél euróért kapható a polcokon. Mi meg próbálunk versenyezni a tíz-húszezer forintos furmintokkal… Hol van ilyenkor az ésszerűség? Minden tiszteletem a borászoké, de ki kell mondanom: a tokaji borok minőségben nem tartanak ott, ahová néhányan árban pozícionálják őket.

Nehezen szántam rá magam, hogy az interjú Tokajjal kapcsolatos megállapításaira reagáljak. Részben osztom a nyilatkozó aggodalmait, és valamikor az indulatait is osztottam. Ráadásul, én is szívesebben iszom albariñót, mint tokaji furmintot vagy hárslevelűt (már csak ezért is örülnék, ha tényleg 3-4 euróba kerülnének (jellemzően azonban 10 fölött kezdődnek)). Ugyanakkor nem fér a fejembe, hogy miért nem lehet érteni, hogy a túlélés érdekében Tokajnak át kellett csoportosítania az erőforrásait az édes oldalról a szárazra.

Mintha fölerősödött volna mostanában az a szólam, hogy „az aszú Tokaj koronaékszere, akkor minek erőlködünk a szárazakkal”. Talán azért, mert pang a koronaékszer piac. Nem fogy az aszú és nem fogynak az édes borok általában. Nem nálunk, hanem bárhol a világon. Egyébként nagy kedvem lenne megkérdezni a feltartott mutatóujjal észt osztó aszú-celebeket, hogy ők mégis hány palack aszút vásárolnak évente (szigorúan saját zsebpénzből).

Hogy a nevesebb borászatok tokaji szárazai túlárazottak-e? Szerintem igen. Sokak szerint azonban nem, ők azok, akik megveszik őket, legalábbis feltételezem, hogy az árak emelkedése a kereslet növekedését tükrözi. Másfél évtizede minden évben megkóstolok nagyjából egy tucatnyi tokaji szárazat. Talán voltak olyan periódusok, amikor azt mondtam volna, hogy az általuk képviselt szintet bármely közepesen komoly fehérboros régió hozza féláron, de ezt soha nem írtam le, mert tiszteletlenségnek tartottam volna azon tokaji borász ismerőseimmel szemben, akikről tudom, hogy szenvedélyesen hisznek abban, amit csinálnak. Ma pedig egyszerűen nem igaz. Tokaj sokat fejlődött száraz borban. Amire 10-15 éve vágyakozva gondoltunk, az ma valóság: a nemzetközi sajtóban rendszeresen bukkannak fel tokaji szárazak 90 pont feletti értékeléssel. A Decanter évzáró számában 2017-ben és 2018-ban is szerepelt tokaji száraz az „év borai” összeállításban (Gizella Barát Hárslevelű 2016, ill. Kikelet Kassai Hárslevelű 2015).

De ne feledjük el, hogy közben mások is sokat fejlődtek. Az elmúlt öt év talán legfontosabb tapasztalata számomra, hogy olyan periférikusnak tűnő fajtákból, amelyeknek 10 évvel ezelőtt még a nevét sem hallottam – albariño, verdejo,  treixadura, picpoul de pinet, muscadet, roussanne, kerner, müller-thurgau stb. – fantasztikus borok készülnek. Nem 4 euróért, de nem is 30-ért.

(…) fontos megemlíteni, hogy a száraz és az aszú között rendkívül széles skála van még, és ezzel sajnos gyakorlatilag nem foglalkozunk. Gondolok itt elsősorban a kései szüretelésű borokra és a szamorodnira.

Hogy érdemes lenne a száraz tokaji és az aszú közötti édességfokozatokat is belakni? Mélyen egyetértek. Ami azt illeti, úgy látom, hogy be is van lakva. Ritka az a pince, ahol nem készül legalább egy szamorodni és/vagy késői szüret. Az már más kérdés, hogy én a száraz határain belüli édességfokozatokban látom az igazán nagy lehetőséget (a félszáraz alsó határát is beleértve, bár félő, hogy ezt a piac kevésbé tolerálná), és régi vesszőparipám, hogy bátrabban kellene nyúlni az engedélyezett fajták házasításának lehetőségéhez.

Állandó téma, hogy a magyar bor nem tud kilépni a világpiacra, mivel nem rendelkezünk elegendő mennyiséggel. Nos, az édes borból pont elegendő a mennyiség. Ha Tokaj megfelelő helyre lenne pozícionálva, akkor pont annyi édes bort adnánk el, mint amennyi elkészül Tokaj-Hegyalján.

Ez a szakasz egy új világra nyitott ablakot. Én eddig fordítva ültem a lovon. Azt hittem, hogy azért vannak hatalmas eladatlan készletek édesborból, mert nincsen rájuk kereslet. Azt hittem, hogy ez egy mély gödör, erre kiderül, hogy ugródeszka. Fejben dől el minden, ahogy kedvenc kézilabda kommentátoraim szokták hangoztatni. Nem kell mást tenni, csak pozícionálni, mármint „a megfelelő helyre”. És „akkor pont annyi édes bort adnánk el, mint amennyi elkészül Tokaj-Hegyalján”. Miután a fejem tetejéről talpra lettem állítva gyorsan bele is vágtam a pozícionálásba. Ha jól értelmezem a helyzetet, akkor most az emberek elég sok száraz, elég olcsó bort isznak, miközben sós ételeket majszolnak, és nagyon kevés drága édesbort isznak, miközben desszertet majszolnak. Nem biztos, hogy jól használom a varázsigét, de azt hiszem, hogy „edukálni” kell. Módosítani az emberek tudatát, és ebbe a fogyasztók és a borászok egyaránt beleértendőek. Ha a mostani képletet beszorozzuk mínusz eggyel, akkor minden a kívánt helyre kerül. A fogyasztókat meg kell győzni, hogy nagyon kevés helyett elég sok desszertet egyenek és ahhoz elég sok édesbort igyanak. Legyen a desszert sós, az összes többi fogás édes. A borászokat pedig úgy kell edukálni, hogy az édesbor legyen viszonylag olcsó, a száraz viszont annál drágább. Nem kell ehhez több, mint egy szuggesztív edukátor, aki aztán kiképezné az országos edukátor hálózatot, és előbb-utóbb kiedukálódna a haza. De az is lehet, hogy én értettem valamit teljesen félre.