Van a műkedvelő és van a műgyűjtő. Az egyik racionálisan viselkedik, a másik túlhajtja. Az egyik kedvel, a másik rajong. A műkedvelőnek elég, ha a gyönyörközpontjában ugyanazt a gombot nyomják meg újra és újra, a műgyűjtő nem éri be a jóval, másra – újmagyarul: másabbra – vágyik, minél ritkább, annál értékesebb. Az előbbi privát hedonizmus, az utóbbi már kulturális térben játszódik, közösségi kaland és területfoglalás. Én, fogyasztóként a kettő között lavírozok és a carignan is úgy él bennem, mint ami a határvidéken lebeg.
Baráti társaságban, ha bemutatásra szorul, mindig azzal kezdem, hogy ez a fajta volt az EU-s kivágási támogatás elsőszámú áldozata. Nem ok nélkül. Jancis Robinson, a carignan esküdt ellensége így ír róla az Oxford Companion to Wine-ban: „… a túlzások bora: sok a sav, sok a tannin, nagyon keserű, nagyon sötét, finomság és kellem viszont egy fikarcnyi sem szorult belé. Korai fogyasztásra alkalmatlan, érlelésre méltatlan. Ráadásul, nem is tartozik a könnyen termeszthető fajták közé. Érzékeny a lisztharmatra, érzékeny a peronoszpórára, hajlamos a rothadásra. Népszerűségéből a legnagyobb hasznot valószínűleg a vegyipar húzta. További hátránya, hogy a fürtök olyan erősen kapaszkodnak a vesszőhöz, hogy a szüretet lehetetlen gépesíteni, ráadásul, alapból gyalogművelésű. (…) egyetlen tulajdonság szól mellette: bőtermő. Akár 200 hl/hektáros hozamra is képes, ami a II. világháború utáni szomjas, de nem éppen igényes piac szempontjából ideálissá tette.”
Egy kis trivia: Tudta-e Ön, hogy a 20. század első felében Algéria volt a világ legnagyobb bortermelője? A ’30-as évek végén 2 milliárd literrel tetőztek és az ’50-es években a nemzetközi borkereskedelem kétharmadát a tunéziai, marokkói és algériai export tette ki. És azt tudta-e, hogy az algériai bor nagy része carignanból készült? És azt, hogy azért lett a carignan a vezető francia fajta, mert a hazazavart feketelábúak ehhez értettek a legjobban?
Bár a mai Algéria területén már a föníciaiak is termesztettek szőlőt, a modern történet a pied-noirs betelepítésével kezdődött az 1830-as években (értsd: francia gyarmatosítás), és a feketelábúak kiebrudalásával zárult az 1960-es évek elején (értsd: algériai függetlenségi háború). Amikor a filoxéra letarolta a francia borágazatot, akkor algériai importtal töltötték be az űrt, amikor a francia borágazat magához tért, akkor algériai borral növelték az oktánszámot. Algériában a carignan volt az uralkodó fajta, és amikor a feketelábúak elhagyni kényszerültek Afrikát – közel egymillióan -, akkor a carignan is jött velük, és rövid idő alatt letaszította a trónról a még szerényebb képességű aramont.
És akkor gyorsan kössük be a történetbe Spanyolországot, úgy is mint őshazát és úgy is mint Priorat. Mert ha nincs a kalandos történetű szőlőkínzó katlan és a négy és fél muskétás, a carignan csak régi és kétes híréből élne, szerényen, a periférián. A priorati úttörők a ’90-es évek kezdetén jöttek ki az első borokkal, amikor a termőterület 600 hektárra zsugorodott és a helyi szövetkezet egy euróért adta a folyóbor literjét. Ma 1900 hektáron terem főleg grenache és carignan, és a borvidék egyik emblematikus bora a távoli Magyarországra is eljutott, bármikor leemelhetjük a polcról, ha van fölösleges 520.000 forintunk.
De hogyan lett a bőtermő, kocsisbornak is alig jó carignanból száz euró pluszos ritkaság? A tudomány mai állása szerint a minőségi ugrás nélkülözhetetlen elemei: pokoli katlan, szenvedő szőlő, öreg tőkék, minimális hozam, gyűszűnyi kínálat, globális disztribúció és karizmatikus márkanagykövet. Akit mélyebben is érdekel a priorati tanmese, az olvassa el akov alapvetését.
Én a szomszédos Montsantban is megtalálom a számításomat (Josep Grau és Acustic Celler) és a carignannal pont úgy vagyok, mint leggyakoribb partnerével, a grenache-val: tisztán, fenntartásokkal, házasítva, boldogan.
A kulturális küldetés, a ritkaságok hajszolása és a véletlen egybeesés most azt dobta, hogy két hét eltéréssel öt, jó házból származó, színtiszta carignant kóstoltam.
Miguel Merino Mazuelo la Quinta Cruz 2015-17
A carignannak nincs annyi neve, mint Rudinak a mod-farkasok erdejében, de azért van miből válogatni, a könnyen felismerhető variációk mellett – cariñena, carinyena, carignane és carignano -, akad néhány eredeti változat is: samsó, mazuelo és bovale grande.
A Quinta Cruz fehér holló, Rioja Altában valószínűleg ez az egyetlen színtiszta carignan, helyi dialektusban mazuelo. A közelmúltban tragikus gyorsasággal elhunyt Miguel Merinót nagyjából 10 évvel ezelőtt vette rá egy holland szomelié és borkereskedő, hogy az 1986-os telepítésű mazuelóját palackozza le önállóan. Az első évjáratok csetlése/botlása után sikerült a fajta igényeit kiismerni és az iskolázását személyre szabni, és meredek karriergörbével a 2020-as Tim Atkin aktuális Rioja Reportjában az év egyik bora lett 98 ponttal. Egy ilyen ritka és felpontozott bor 35 euróért best buy-nak mondható. Én egy személyes véletlennek köszönhetően, éveken át pinceáron tudtam tőlük vásárolni és három évjáratot félretettem egy minivertikális reményében (tettem volna többet is, csak időközben bedugult a csatorna).
A Quinta Cruzt 1986-ban telepítették a Calvario-hegy délkeleti lejtőjén, Brionesben, az Ebro közvetlen közelében. 1,2 hektáros, meredek dűlő, a termőtalaj nagyon vékony, homokos és kavicsos. Az egyébként bőtermő és burjánzó carignan itt fogyókúrára van fogva.
A 2015-ös még bordói palackba került, és úgy emlékeztem, hogy brettel terhelt. Valami kis avaros, animális motoszkálás most is érzékelhető volt nyitáskor, de inkább redukció lehetett, mert másnap, ha megfeszültem sem tudtam felfedezni benne. Fedetlen, őszinte, energikus bor. A cseresznyelikőr mellett, virágos, naspolyás aromatikával és némi kesernyével a lecsengésben. Kissé vad, kissé kócos, de igazi bor és életének kilencedik évében is egy energiabomba. A 2016-os már burgundi palackba és érezhetően drágább hordóba került. Ez egy jóval fésültebb, klasszikusabb és elegánsabb bor, de voltak a társaságban, akik úgy érezték, hogy az iskolázottság az eredetiség rovására ment. A 2017-es a 2016-os vonalát vitte tovább, azzal együtt is, hogy a hordó alig volt észlelhető. A nagyon szép, umamis aromatika mellett a forró évjáratnak köszönhetően ez volt a legédesebb és legsűrűbb. A sav mennyisége mindháromban átlagon felüli, de soha nem zavaró mértékben, mivel bőven volt, ami ellen tartson. Mindegyiknél azt éreztük, hogy a felszín mögött tartogat még rejtélyeket és a fejlődésük elején tartanak. Bennem az is megfogalmazódott, hogy ez még a kísérletezés időszaka lehetett, mert vakon aligha mondtam volna meg, hogy ugyanaz a bor három egymást követő évjáratban. Ennek persze lehetne egy olyan spint is adni, hogy dicséretesen közvetítették az évjáratok jellegét.
Clos Mogador Manyetes 2016
Az alapítóatyákon belül is az alapító, René Barbier borászatának „falubora” Gratallops-ból. 2016 egy extrém száraz és forró évjárat volt, minimális hozammal. A sav így is 5,9g; a pH 3,38. Valahol félúton van a 10-15 évvel ezelőtti prioratok erősen hordós és alkoholédességgel fedett világa és egy korszerűbb, élénkebb és érdekesebb stílus között. Még ez is nagyot üt. A pörkölési aromák, az alkohol és a savak 8 évesen sem húznak egyirányba, de nem nehéz elképzelni, hogy idővel egyezségre jutnak. A szokásosnak mondható cseresznyelikőr mellett nagyon határozott narancsillat, aztán grafit, szerecsendió és eszpresszó. Közepesnél nagyobb test, lendületes, erőteljes, ugyanakkor az alkohol és a magas sav együtt megnehezítik a lassú, szemlélődő kóstolást. A tannin enyhén szárít, a lecsengés hosszú. A nagysághoz nem fér kétség, a kifinomultsághoz igen.
Terroir Al Limit Arbossar 2016
Ha a Clos Mogador az old-guard, akkor a Terroir al Limit a bebíró gyüttment. És ez a két bor stílusában is tettenérhető. A Manyetes még Bordeaux bűvkörében készült, az Arbossar inkább Burgundia. A müncheni Dominik Huber 2002-ben alapította a borászatot a dél-afrikai Eben Sadie-val.
90 éves carinyena egy meredek, északi fekvésű dűlőből. Tőkénként 30-40 dekás hozam, egészfürtös feldolgozás, spontán erjedés, 16-18 hónap Stockinger hordókban. Áttetszőbb, egyneműbb bor, mint a Manyetes. De ez is behízelgő és alkoholédes, a meggylikőr annyira domináns jegy, hogy nehéz mögé látni. Viszonylag jól iható, az élénk sav szépen integrált és a tannin sem szárít. A stílus tetszik, de komplexitásban inkább csak közepes. Ha agyonütnek, sem tudnék 96 pontot belelátni.
Mi a tanulság? Félek, hogy semmi. A saját ötös fogatomon belül a riojai trió túlságosan távol esik a fősodortól, ráadásul, még az útkeresési szakaszból származtak. A priorati duó pedig nem tudott arról meggyőzni, hogy a carignan önmagában képes eljutni az igazán nagy borok szintjére. Kellő távolságból nézve, azonban felmerül két izgalmas hipotézis. Az egyik, hogy a carignan képes a tempranillo birodalmában is helyt állni, a másik, hogy nem lehetetlen két évtized alatt egy periférikus és kisméretű borvidéket feltenni a térképre és a kannás borból luxuscikket faragni.
(Ez a két öregtőkés azért még böki a csőrömet: Mas Amiel Vol de Nuit, Garage Wine Truquilemu Field Blend Carignan.)
[A képek forrása: https://enoguia.cat/; http://www.closmogador.com; https://www.indigowine.com/producer/terroir-al-limit/]
You must be logged in to post a comment.