Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Jason Wilson a múlt héten közölt egy írást arról, hogy a befolyásos boros kiadványok milyen módszerekkel veszik rá, zsarolják meg a borászatokat, borvidékeket, PR ügynökségeket, hogy hirdetést vásároljanak vagy különleges „csomagokra” fizessenek elő. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy meg tudjam ítélni, a borsajtó alulfinanszírozottsága vagy vezető figuráinak mohósága vezetett-e ide, de az biztos, hogy a leírt esetek riasztóak és sajnos hihetőek. Continue reading “A korrupt borsajtóról”
Ez kapóra jött. Egyrészt kaptam – adtam magamnak – egy olyan házifeladatot, hogy derítsem ki, mit értek ’elegancia’ alatt, másrészt éppen most szemléztem a kova/tűzkő problematikát. Márpedig Chablis a közmegegyzés szerint nemcsak az elegancia iskolapéldája, hanem a tűzkő mint illatjegy hazája is. Ez a puskaporos, égett gyufás jegy annyira menő volt a 90-es években, hogy az újvilági sárdonisták nagy erőket mozgósítottak a recept visszafejtésének érdekében. (A titok, amennyiben helyes a megfejtés, elég illúzióromboló.) Continue reading “Komámasszony, hol a tűzkő? – Chablis horizontális”
Évek óta rutinszerűen írom – és mondom, ha kérdeznek -, hogy a verdejo olyan, mint egy sauvignon blanc, csak szelídebb, ám pusztán az illat alapján megkülönböztethetetlenek. Minél többször fordultam ehhez a fordulathoz, annál kényelmetlenebbül éreztem magam, mert a gyakorlatban soha nem próbáltam ki. Pedig a feltételek adottak lennének: Ruedában a sauvignon blanc a második legnagyobb termőterületű fajta, csak hát miért akarnék sauvignon blanc-t venni a verdejo őshazájából. (A márkaépítési öntökönszúrás tankönyvi esete, hogy egy az önálló hírnévért harcba szálló fajta termőhelyén azt a világfajtát is futtatják, amelyikre a leginkább hasonlít és amelynek az árnyékából kilépni próbál.) Continue reading “Nem hazudtam – La Gabacha Rueda 2021”
Ausztrál létére Kevin Judd a modern új-zélandi bor egyik alapító és szellemi atyja. 25 éven át dolgozott a Cloudy Bay főborászaként és meghatározó szerepet játszott a világhódító sauvignon blanc receptjének kidolgozásában. Amikor a Moët Hennessy Louis Vuitton konglomerátum felvásárolta a borászatot és az új vezetés „márka nagyköveti” állást ajánlott neki, ő inkább a céges ajándékot választotta (azt hitte, TAG lesz, tévedett, azóta nem hord órát (pofás történet, érdemes elolvasni)). Judd 2008-ban alapította meg saját borászatát, a Greywacket azzal az elhatározással, hogy szakít a szabvány új-zélandi stílussal. Continue reading “A neonzöldtől az olíváig – Greywacke Sauvignon Blanc 2021”
Ez volt az a kóstoló, ami után el kellett gondolkodnom, hogy mi számít ma olcsónak, átlagosnak, drágának. Valamikor régen elsütöttem egy olyan provokatív poént, hogy 10 eurónál többet csak az költ borra, aki nem ért hozzá. A 10 valójában akkor is 15 volt – pusztán a jobb hangzás miatt kerekítettem lefelé -, és tegyük hozzá, hogy ez még az az időszak volt, amikor lincshangulat tört ki, amint az euróárfolyam megközelítette a 300-as rémálomhatárt. Azóta nagyot fordult a világ, ha most akarnék polgárt pukkasztani, a limitet már 20 eurónál húznám meg, ami 8000 nyalka magyar forint. Continue reading “Meddig olcsó, honnan drága?”
2021-ben az osztrák borexport értéke minden korábbit felülmúló mértékben, 15,7 százalékkal nőtt. A 29,5 millió eurós növekedésnek köszönhetően összesen 216,8 millió eurós bevételre tettek szert. Mindezt úgy érték el, hogy a mennyiség csupán 3,8 % százalékkal nőtt. Continue reading “Az osztrákok nem bírnak leállni”
A címet a roppant idióta brit sorozattól loptam – Little Britain -, amit valaki valahol Angolkáknak fordított, utólag is elismerésem. Amikor elkezdtem összemazsolázni a mezőnyt, meg sem fordult a fejemben, hogy a fáklyás menetet majd vesszőfutás sprintek fogják megszakítani. Megfizethető spanyolokkal igazából csak egyszer égettem meg magam, annak is van vagy tíz éve: a kezdeti sikerektől elbizakodottan belenyúltam a Decantalo gettónegyedébe – 4-6 eurós borok alig hihető pontszámokkal -, és akkor azért megjegyeztem magamnak, hogy nem mind krémes, ami spanyol (azt már tudtam korábban, hogy a pontos labdával zsonglőrködő tibibácsikkal ajánlatos lenne csínján bánni, mégis felnyergeltem a szopórollert). Continue reading “Spanyolkák”
Ha valami olyan, mint egy olaszrizling, de olasz, ahhoz semmi közöm. Ha olaszrizling és magyar, akkor bezzeg azonnal tapsikolok, mint a csattogós lepke. Mostanában és általában gyakran eszembe jut, hogy a borértéshez szerelem is kell, vagyis vágy. Ameddig az nem támad, addig a kóstolás csak katalóguslapozgatás, kirakatnézés, piszmogás, nem pedig alámerülés, odaadás, koncentráció. Az a bor, amelyik pusztán a palack tartalmával át tud bennünket rántani az első körből a másodikba, tényleg tud valamit. Continue reading “Szerénységre tanít – Nicola Bergaglio Minaia Gavi 2018”
Gyengém a fehérburgundi, a.k.a. pinot blanc. Az illusztris rokonságot figyelembe véve meglepően periférikus fajta, így arra is pontosan emlékszem, hogy a szerelem ébredése egy rongyosra olvasott 2015-ös Decanter mellékletre vezethető vissza, amelyben külön cikket szenteltek a déltiroli pinot bianco/wiessburgunder-kultusznak. Jó néhány évvel később ebből a magból szökkent szárba a Kellerei Terlan (altoadigéül: Cantina Terlano) vizitünk (a.k.a. a világ legjobb borászati szövetkezete). Continue reading “Mariska – Lucashof Weissburgunder 2020”
Magyarország nem a borvilág Egyesült Királysága, Szeged nem Magyarország Londonja, és a Gourmet Bor&Delikát nem Szeged Hedonismje. Így aztán kissé olyan érzés volt az üzletbe betoppanva egy Soalheirot találni a polcon, mintha a nagyi padlásán lomtalanítva egy szignózott Rippl-Rónai csendéletre bukkannék. Dörzsölgettem a szemem, tapogattam a palackot – nem délibáb. És az árcédulától sem kezdett el forogni velem a világ. Continue reading “Minden borukat meg akarom kóstolni – Soalheiro Praia 2020”
You must be logged in to post a comment.