Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Két legyet próbáltam egyszerre üttetni a tisztelt zsűrivel. Egyrészt adva volt a magát immár „a világ legjobb olaszrizlingjeként” reklámozó Zelna , másrészt a Csopaki Kódex-teszt kontrollpalackjaiból kaptam egy szakajtóravalót. Rendeltem melléjük még néhány magasan jegyzett olaszrizlinget, és azt gondoltam, hogy indulhat a kétfrontos mérvadás. Continue reading “A világ legjobb olaszrizlingje találkozik a még jobbakkal”
Valamikor nagy tisztelője voltam az évjáratoknak. Erről főleg Villány, a Wine Spectator és a Brunello Consorzio tehetett. Régen volt. Aztán valahogy meghasonlottam, bepöccentem, elfásultam. Mivel öt tő paradicsomnál többet életemben nem próbáltam a termésig elkísérni, nincs bennem elég beleérző képesség, pláne, nem együttérzés, hogy a szőlészek, borászok sirámait komolyan vegyem; amikor egy-egy évjárat aljas húzásait taglalják, én ezt ugyanúgy elengedem a fülem mellett, mint amikor a rádióban az őstermelők a túl sok esőre vagy a túl kevésre panaszkodnak. Kész szerencse, hogy jó bor nemcsak jó évjáratban készülhet. Continue reading “Talpig becsületes – Nyári Ödön Olaszrizling Folyóbor 2019”
Ez a bor nekem mindig rácsodálkozás. Szóval a villányi fehér jó tud lenni. A stílus sem ismerős más borvidékeinkről, meg is lep, vakon valószínűleg osztráknak tippelném a precizitása, élénksége révén. Na és a magyar zöldvelteliniben sem hiszek, ritkán győz meg – ez ugyan házasítás, még az is lehet, hogy azért működik. És ha már, akkor örömmel látom, hogy az általam sokra tartott, ám fájóan mellőzött hungarikum, a királyleányka is helyet kapott benne. Continue reading “Fehéret Villányból – Bakonyi Csavargó 2020”
Az Alföldre az emailt is postagalambok hozzák, én legalábbis valami hasonlóan gyenge poénnal védekeznék, ha számon kérnék rajtam, hogy nálunk miért most hír az, ami Pesten másfél hónapja lefutott. A Disznókő jótékonysági hárslevelűjének sztorija ismerős lehet a Borrajongóról vagy a Táncoló Medvéről vagy a Food and Wine-ról (ez egy magyar blog) vagy a Gustóról vagy a hivatalos kommünikéből. Én még nem olvastam egyiket sem, mivel nem akartam, hogy mások véleménye befolyásoljon. Continue reading “Stílusgyakorlat – Disznókő Visus Hárslevelű 2021”
Az alábbiakban Balogh Zoltán, a Somlói Apátsági Pince tulajdonosának írását adjuk közre, gondolataival mélyen egyetértve. Van egy rendszeresen visszatérő álmom. Nem igazán szoktam róla beszélni, mert az álmok mégiscsak intim dolgok, és biztos vagyok benne, hogy sokan ki is nevetik az ilyen ábrándozást. Az álmomban szőlősgazda vagyok, aki talál egy fél-negyed hektárnyi betelepítendő területet, és elhatározza, hogy valami vagány dolgot fog ott csinálni. [A képen a legendás 300 éves Rózsamáli tőke, valószínűleg a barna királyszőlő egyetlen saját gyökéren élő példánya.] Continue reading “Mintha tilos lenne népviseletet hordani, tilos lenne népdalokat énekelni – Balogh Zoltán írása”
A magyar borászok közül Szentesi Józsefnek van a legerősebb története és hajlok arra, hogy per pillanat a legerősebb sora is. Az indoklással és a kifejtéssel egyelőre adós maradok. Amíg a törlesztésen dolgozom, álljon itt egy vignette, kurta sztorival egy nagy magyar borról. Continue reading “Lokális globális – Szentesi Pince Vörös Dinka 2018”
Mérhetetlen hálátlanság, telhetetlen mohóság, hogy a fagyiárusok és fagyigyárak körömszakadtukig harcolnak, hogy portékájuk ne legyen szezonális. Vagy itt vannak a balatoniak, akik egyik szemükkel azon sírnak, hogy az alkalmi betolakodók mindent feldúlnak és lelaknak, a másikkal azon, hogy az ostoba turisták csak nyáron nyaralnak. Mindennek megvan a maga ideje, mondhatnánk stratégiai nyugalommal, de borban messze nem ez a helyzet, sok minden csak szeretné, hogy meglegyen. A sauvignon blanc szerencsés, övé a tavasz. Hamvas Béla biztosan meg tudná mondani, hogy miért. Continue reading “Sauvignonom a sezlonyon kortyolom”
Tavaly tettem egy próbát a komolyabban árazott és ezért komolyabb szándékúnak gondolt magyar rozékkal. Az eredmény tükrében, azt hiszem, megbocsátható, hogy idén nagy ívben kerültem őket. A számítás bevált; lejjebb kell tenni a lécet és mindjárt minden második versenyző Szergej Bubkaként szárnyal. A viccet félretéve, összességében kellemesen csalódtam és a kármentőt sem kellett sűrűn üríteni. Continue reading “Girls on Film – magyar rozék”
Engem nem csak szlogenszinten gyönyörködtet a változatosság, ezért rühellem az unalmas társalgások vészkijáratát: melyik a kedvenc akármid? Ha nem vagyok sarokba szorítva, akkor viszont waterboarding nélkül is könnyen bevallom, hogy a rieslinget minden más fehér fajtánál jobban szeretem. Így aztán nekem a magyar honosítási kísérletek közül a syrah és a rajnai rizling kudarcok fájnak a legjobban. A syrah-ról jobb nem is beszélni – majd akkor térjünk vissza rá, ha a Gróf Buttler 2.0 bebootolt a Nagy-Egeden. Na, de miért olyan sok a se-hal-se-hús rajnai rizling?! OK, értem én, hogy meleg van nálunk, meg a folyóvágta meredek katlan is hiánycikk, de a tisztességes kudarchoz elég lenne az acéltartály + némi maradékcukor. Mink mégis a hordót erőltetjük. Continue reading “Óvakodj a drágábbtól! – rajnai rizlingek”
A Robinson/Johnson-féle Boratlasz magyar újraköltői azt írják, hogy „a bor felszíne és a dugó között elhelyezkedő légtér többé-kevésbé változatlan a palack nagyságától függetlenül, ami azt jelenti, hogy a szabványméretű palackhoz képest feleakkora üvegben egységnyi térfogathoz viszonyítva kétszer annyi oxigén található, az óriáspalackban (amelynek térfogata két palackéval egyenlő) pedig feleannyi. Az adott oxigénmennyiség érlelő hatása sokkal gyorsabban érvényesül emiatt a feleakkora palackban, a szokványosnál nagyobban viszont sokkal lassabban”. Stimmt? Continue reading “Óriáspalackos főnyeremény – Etyeki Kúria Pinot Noir 2016 magnum”
You must be logged in to post a comment.