Tavaly decemberben Lech am Arlbergben, egy osztrák síparadicsomban tartották a Kékfrankos Csúcstalálkozót (osztrákul: Blaufränkisch International Summit). Magyar borászt ugyan nem hívtak meg, de kóstoltak olyan bort, ami nálunk termett szőlőből készült (Heumann rozé és Wetzer kékfrankos). Ezen a találkozón hangzott el David Schildknecht szájából az a mondat, amely egy alapvető szempontra hívja fel a figyelmet a nemzetközi kontra helyi fajták vitában: „Egyértelmű elmozdulás tapasztalható az “Ilyet mi is tudunk” felől az “Ilyet csak mi tudunk” irányába”. Continue reading “Mi lesz veled, kékfrankos?”
Közszolgálati szempontból merő hülyeség erről a borról írni, mert nálam a nyomdai átfutási idő hosszabb – nyomda nélkül is -, mint a bor kifutási ideje. Hogy miért ennyire kapós, csak találgatni tudom. Olyan kevés készül belőle, hogy megveszik a rokonok, szép a címkéje, egzotikusan izgalmas az őshonos? 
Hogyan lehet Villányt megkülönböztetni Szekszárdtól? Dél-pannon napsütés kipipálva, dombvidék kipipálva, löszös, meszes talaj kipipálva, rómaiak kipipálva, rácok kipipálva, dunai németek kipipálva, rendszerváltó svábok kipipálva, bordeaux-i fajták kipipálva. Szóval, így nem. Emlékszem, hogy süldőmalac korunkban azt a bölcsességet sütöttük ki, hogy a szekszárdiakban van egy őrölt pirospaprikás, fűszeres jegy. Lehet, hogy volt, de erre mai fejjel már biztosan nem alapoznék. Régen a különbségek is különbek voltak. 
Annyit dicsértem már a Priorokat, hogy ezúttal inkább eltekintek a nagy megfejtésektől, meg bigpikcsörbe keretezéstől. Nemes egyszerűséggel endorszálom (copyright by
You must be logged in to post a comment.