Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
100 pontos bort kóstolni mindig csalódás. Kész szerencse, hogy ritkán kerül rá sor. De nehogy azt higgyük, hogy 99, 98 vagy 97 pontos bor esetén jobb a helyzet (nem mintha ez gyakrabban fordulna elő). Az egyik magyarázat, hogy rajtunk kívül mindenki hülye (aki nem, az le van fizetve). A másik, hogy bennünk van a hiba. Az első magyarázatot illik visszakézből elvetni, pedig szorult bele igazság. A másikat illik elfogadni és a pszichés okokat felszínre hozni.
Ha azt mondom, hogy Stuart Pigott színes egyéniség, akkor keveset mondtam. Mivel azonban a Riesling egyház felkent prókátora, a kékfrankos lelkes propagátora és a magyar bor iránt is őszintén érdeklődik, én megtanultam tisztelni. Semmit nem tudok komolyan venni, amihez James Sucklingnak, a nagy pontinflátornak és önfényezőnek köze van, de miután Pigott lett a német referense, a riesling beszerzéseimben fontos iránytűt jelentenek az értékelései. Most mintha kissé viharos vizekre tévedt volna: elhagyta a jamessuckling.com-ot, saját oldalt indított, és rögtön egy örvény közepén találta magát a MORIC Lutzmannsburgra kiosztott 100 pontja és az osztrák OBI „hibás, nem megfelelő” minősítése kapcsán kialakult botrány miatt. Most egy magyar vörösborra is kiosztott 100 pontot, reméljük, ebből nem lesz hasonló purparlé. Continue reading “Magyar vörös még soha nem kapott 100 pontot”
Rövid leszek: qva jó. Pedig hosszan vacilláltam, hogy kell-e nekem ez a nagyseggű palackba zárt, francia nevű parvenü (valójában egy primőr elsőgenerációs kékfrankos). Mivel azonban évek óta nem kóstoltam villányi kékfrankost és Kiss Gáborra is illett ránéznem, végül összeadódtak a vektorok. Continue reading “Instaképes – Kiss Gábor Carte Blanche 2022”
A Vylyan még talán sosem állt ilyen jól nálam. Eddig voltaképpen csak a Bogyólének voltam követője, ehhez tavaly csatlakozott a Macska (amolyan ház borává nőtte ki magát, el sem akarom hinni, hogy portugieser ilyen jó is lehet, a 2020 és a futó 2021 is remek, vételnek nem kevésbé), és ugyan csak rendezvényen szerzett benyomás, de a kísérletezős amfórás/újhordós cabernet franc páros is megnyert magának. Lelkesedésbe azonban a Vörös Variációval (2021) csapott át a dolog.
Ez a bor nekem mindig rácsodálkozás. Szóval a villányi fehér jó tud lenni. A stílus sem ismerős más borvidékeinkről, meg is lep, vakon valószínűleg osztráknak tippelném a precizitása, élénksége révén. Na és a magyar zöldvelteliniben sem hiszek, ritkán győz meg – ez ugyan házasítás, még az is lehet, hogy azért működik. És ha már, akkor örömmel látom, hogy az általam sokra tartott, ám fájóan mellőzött hungarikum, a királyleányka is helyet kapott benne. Continue reading “Fehéret Villányból – Bakonyi Csavargó 2020”
Alacsony elvárásnak könnyű megfelelni, mondhatnánk. Portugiesert ritkán veszek, akkor is azzal, hogy biztos ez is kiábrándító lesz. De a Macska kifejezetten tetszett, olyannyira, hogy visszamentem még egy palackért. Még mindig tetszett. Ezek után felbátorodva próbáltam rá egy T****ire – az “oportó” iránt ébredező bizalmam itt tüstént zátonyra is futott. Continue reading “Szerethető portugieser – Vylyan Macska 2020”
Érdemes egy jó, 4500 forintos, középosztálybeli villányi franc-t érlelni? A kérdésre én gondolkodás nélkül rávágnám az igent – ha létezik itthon vörösbor kategória ebben az ársávban, aminek eltarthatóságában nem kételkedem, az éppen a cabernet & co., mindenek előtt Villányból és Szekszárdról. Continue reading “Bakonyi Pincészet cabernet franc vertikális 2010-2016”
Amikor egy ennyire hétköznapi, minden sarkon kapható alsópolcos kékfrankos talál így be, akkor én tényleg elgondolkozom, hogy miért nem úgy a mi fajtánk ez, ahogy lehetne. Hogyne, a legnagyobb területen telepített kékszőlőnk, mégis, többnyire csak megtűrt örökség a franc-ok és merlot-k árnyékában. Continue reading “Pannon rosso – Teleki Villányi Kékfrankos 2018”
Legalább tíz éve forgattam a fejemben, most végre meg is szerveztem. Olyan borokat akartam kóstolni, amelyek az ünnephez méltóak, és képesek egy random család vagy baráti társaság legtöbb tagjának tetszését elnyerni. Az előszűrést magamra bíztam. Három szempont alapján válogattam: vörös legyen (ezt szeretik a legtöbben), magyar legyen (nehéz idők járnak), rangja legyen (nem elég jónak lenni, annak is kell látszani). A józanság jegyében a felső határt 10 ezer forintnál húztam meg. Continue reading “Nagykarácsony – ünneplő vörös”
Néhány évvel ezelőtt alaposan meglepett, amikor Rácz Miklós Tamás villányi chardonnay-jában az egyik legjobb magyar fehéret véltem felfedezni. Az adatbázisunk elvesztése miatt évjárat tekintetében csak találgatni tudok, valószínűleg a 2012-es lehetett. A magát mediterrán éghajlatúként reklámozó Villány nem burgundi fajtáknak való vidék, így RMT sikerét a magyar chardonnay-kről kiállított szegénységi bizonyítványként is lehetett volna értelmezni – a hűvösebb régiók borászai elpazarolják a versenyelőnyüket. Nekem rokonszenvesebb volt az a megközelítés, hogy a borász jókor szüretelt és ízléssel adagolta a fát. Ha van ennél nagyobb titok, az internet hallgat róla. Continue reading “Pannon Macon – Rácz Miklós Tamás Chardonnay 2018”
You must be logged in to post a comment.