Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
A tipikusság fordulatom óta minden egész eltörött, minden láng csak műfajokban lobban, kiestem a mátrixból, kizáródtam a nagy ponthálózatból. Ha nagyon muszáj, összekamuzok valami pontszámot, ami jelzi, hogy a legjobb portugieser hogyan viszonyulhat a legjobb merlot-hoz – az egyiket már kóstoltam, a másikat soha nem fogom -, de ezt magam sem tudom komolyan venni. Continue reading “19-re lapot – Pannonhalmi Főapátság rajnaiak”
Igaz, hogy praktikusan több, mint egy évet molyoltam vele, de azért nem vagyok egy Top 100 kiadvány (Vitorlázás Magazin melléklettel), szóval, az én válogatásom, fogalmazzunk úgy, helyi jelentőségű. Viszont ritka – nem annyira, mint a ciklikus cikádák rajzása, de majdnem. Szóval az van, hogy nyaraláskor mindig viszek magyar bort ajándékba a pincelátogatásokhoz, most azonban 12 év kihagyás után újra arra készültem, hogy külföldi borászoknak magyar borokból kóstoló menüt szerkesztek. Ezúttal kevés, konkrétan egy, de annál kiemelkedőbb montalcinói borásznak, Jan Hendrik Erbach-nak, aki a Pian dell’Orino esze és művésze, borvidéki pionír és mastermind. Continue reading “Magyar válogatott Montalcinóban”
Minél hangosabban mondják, hogy mekkora magyar siker, az én fülemben annál gyanúsabban cseng. A Kreinbacher Furmint Selection a Decanter World Wine Awards aranycsapatának kezdőjátékosa, nekem mégis egynél több okom lett volna átugrani. Continue reading “Nagy magyar siker – Kreinbacher Furmint Selection 2017”
Nem hiszem, hogy egyhamar lesz még ilyen kutyavásár Petőfitelepen, de miután a tavalyi nyaralásra összeszorgoskodott pénz a párnacihában kamatozott és mellékucorodott az ideire szánt, így gyors egymásutánban kétszer nyaraltunk. A torlódás nem rajtunk múlott és semmilyen szempontból sem mondható szerencsésnek, bár ahogy elnézem az újra elszaporodó szigorításokat, lehet, hogy szeptemberben már másként fogom látni. Eredetileg a spanyol út csak egy hevenyészetten feldíszített El Capricho-vizit lett volna ribera del duerói kitérővel, madridi transzferrel. Gyakorlott túraszervező barátom azonban megszórta egy maréknyi csillámporral, és ami papíron nekem fárasztó overkillnek tűnt, az a gyakorlatban szemléletformáló tanulmányi kirándulásnak bizonyult. Continue reading “Szóljatok a Köpcösnek! – Válogatáskazetta”
Ez lehetetlen, mondogatta kedves barátom, hol angolul, hol magyarul. És tényleg volt az egészben valami irreális/szürreális, noha jobban belegondolva, csak egy téridőugrást hajtottunk végre rükvercben, nem is túl nagyot. Ám a Vega Sicilia űrbázisáról érkezve az, ami száz évvel ezelőtt a borvidéken bevett gyakorlatnak számított, most úgy hatott, mintha barlanglakók szakócapattintó üzemébe csöppentünk volna. Continue reading “Szóljatok a Köpcösnek! – Dominio del Aguila”
Ahhoz képest, hogy soha nem fizettem érte, elég sokszor kóstoltam már Vega Sicilia-bort. Hogy a Vega Sicilia parasztvakítás-e felsőfokon vagy a kompromisszumot nem ismerő tökéletesség házassága a tudományos merkantilizmussal, azt máig nem tudom eldönteni. Mindenesetre ilyen teátrális belépőre, helyesebben beléptetésre azért tőlük sem számítottam. Continue reading “Szóljatok a Köpcösnek! – Vega Sicilia”
Amit mások kiáltanak ki legjobbnak, abban óhatatlanul csalódni fogunk. Ez a tétel igaz volt a sztékre, ám szerencsére nem volt igaz az élmény egészére. Ha mindent felpakolunk a mérlegre, akkor kijön a matek: ahol sokat vártunk, ott kevesebbet kaptunk, ahol kevesebbet, ott többet. A zarándoklat helyszíne kellően egzotikus, a konyha kiváló, a borlap lenyűgöző, a jó társaságot pedig otthonról hoztuk. Continue reading “Szóljatok a Köpcösnek! – El capricho, avagy a világ legjobb sztékje (2. rész)”
Ha nagyon blikkfangosan akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy 3000 kilométert utaztunk és félmillió forintot fizettünk egy szelet sztékért. De ez az állítás távolról sem bontaná ki az igazság minden részletét. Az egész úgy kezdődött, hogy évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet, amiben egy ismert francia hentes ki akarta nyomozni, hogy náluk miért nem elég jó a marhahús. Számomra ez egy teljesen periférikus kérdés, soha nem ettem charolais sztéket, sőt, nekem a szték is mindig megmaradt nagy ígéretnek: ami hozzám eljutott, az kisebb, általában inkább nagyobb csalódást okozott. Ahhoz azonban vaknak kellett volna lennem, hogy ne lássam a marhakultuszt, ne csipegessek fel információmorzsákat a wagyuról, a chianináról, az angus-ról vagy a márványozottság fokozatairól, így arra a tentatív álláspontra jutottam, hogy ahol ekkora a füst, ott valahol lángnak is kell lennie. Continue reading “Szóljatok a Köpcösnek! – El Capricho, avagy a világ legjobb sztékje”
Érdemes egy jó, 4500 forintos, középosztálybeli villányi franc-t érlelni? A kérdésre én gondolkodás nélkül rávágnám az igent – ha létezik itthon vörösbor kategória ebben az ársávban, aminek eltarthatóságában nem kételkedem, az éppen a cabernet & co., mindenek előtt Villányból és Szekszárdról. Continue reading “Bakonyi Pincészet cabernet franc vertikális 2010-2016”
„Ha azt mondom, hogy dobtam egy hátast, amikor megkóstoltam az idei Istine felhozatalt, akkor nagyon visszafogottan fogalmaztam. Az új boraik egyszerűen káprázatosak. A tulajdonos, Angela Fronti chianti classicói a leghatározottabb egyéniségű borok közé tartoznak a borvidéken.” Mindezt nem én mondom, hanem Antonio Galloni, Robert Parker ex-utódja, a Vinous vezéralakja. Continue reading “Cutting edge – Istine Chianti Classico 2018”
You must be logged in to post a comment.