Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Elutaztunk a fény városának elővárosába, ahonnan a pezsgést viszik az éjszakába. És a Moselt is érintettük. Minden okom meg lett volna a fényes jó kedvre, de közben apám kórházban feküdt és minél jobban éreztem magam, annál inkább mardosott a bűntudat. Eddig a privát, innen folytatódik a közszolgálat, döntöm a szakajtót. Continue reading “Mindent bele!”
A Dorli Muhr név nekem 2011-ben égett be. Az ő (akkor még Muhr-van der Niepoort néven futó) kékfrankosát keverte Dagadtos nagy burgundi kóstolójába, nem kisebb név, mint egy Clos de Tart után (akkor 240 euro, ma 1000) – az osztrák kakukktojásnak a titánok árnyékában sem volt miért szégyenkeznie. Continue reading “Blaufrankisch for the Burgundy lover – Dorli Muhr kékfrankosai Budapesten”
Ezt a szimpóziumot/kóstolót Magyarországon kellett volna megrendezni. Annak, hogy nem Magyarországon került rá sor, bizonyára számos oka van, én egyiket sem ismerem. Aki szereti a távirati stílust: óriási a fejlődés kékfrankosban és mi is megnyomtuk a hajrát. Continue reading “Együtt talán menni fog – kékfrankos Kogban”
Rövid leszek: qva jó. Pedig hosszan vacilláltam, hogy kell-e nekem ez a nagyseggű palackba zárt, francia nevű parvenü (valójában egy primőr elsőgenerációs kékfrankos). Mivel azonban évek óta nem kóstoltam villányi kékfrankost és Kiss Gáborra is illett ránéznem, végül összeadódtak a vektorok. Continue reading “Instaképes – Kiss Gábor Carte Blanche 2022”
Mutass ettől jobb kékfrankos rozét! A legelterjedtebb kékszőlő fajtánkból fajtisztán készült rozé nem könnyű műfaj, ha általánosítani próbálok: sötétebb, erőteljesebb társainál, ami akár erény is lehet, ám sarkosabb és gyakran egysíkúbb is. Amikor nem ilyen, hanem igazán jó, azt meg Eger Cottage néven Bukolyi Marcell önti palackba.
Az elmúlt néhány évben kóstolt, pár tucatra rúgó (nagyrészt saját beszerzés) osztrák kékfrankos felemás érzéseket hagyott bennem. Gyenge borral nem találkoztam, ám érdekessel sem elég gyakran. A többség a nemzetközi stílusként elhíresült irányzat gyermeke volt, mindent – hibát és erényt is – felülíró, (új)hordós köpenybe öltöztetve. Mintha csak a kétezres évek elejét taposnánk. Continue reading “Kortárs blaufrankisch – Prieler és Dorli Muhr”
Luka Enikő butikborászata fénylő kis csecsebecse a magyar bor mentális térképén. Ahhoz pici – és egy ideje drága -, hogy sokan ismerjék, de akik ismerik, hűségesen kitartanak mellette. Én nem vagyok rajongó, de megértem őket. Luka-borban még nem csalódtam. Ez elég erős érv? Continue reading “Luka-átvilágítás”
Tavaly a Stumpf Pincészetnél Egerben terjedelmes borsort volt szerencsém végigkóstolni kereskedő barátommal, syrah-val, merlot-val és cabernet-vel zárszóként. Nem tagadom, utóbbi (2017) különc mivoltával is megnyert magának (16% az alkoholja, voltaképpen egy desszertbor), de nagy fajták ide, nagy fajták oda, összességében nekem a kékfrankos tetszett a legjobban. Continue reading “Stumpf Pincészet Nagy-Eged “Öregtőkék” Kékfrankos 2017″
Amikor elolvastam Jancis Robinson beszámolóját a nagy osztrák kékfrankos bedurrantásról, azonnal tudtam, hogy remek ürügyet kaptam egy semmit-el-nem-döntő kísérlethez. A zárszót – „még mindig nem tudom, mikor fog a kékfrankos bekerülni a nagy fajták közé” -, mi, kőkemény kékfrankisták, értékelhetnénk akár a hülye angolok hülye sznobériájának is, de én duplán egyetértek vele (egyrészt soha, másrészt minek). Viszont az érlelés szöget ütött a fejemben: mi van, ha a kékfrankos tényleg későn érő típus (palackban is) és kell neki az a 15 év, amit Roland Velich emleget. Continue reading “Naggyá teszi-e az idő a kékfrankost?”
You must be logged in to post a comment.