A napokban belebotlottam egy remekül szerkesztett, látványosan fotografált és tartalmilag tökéletesen meggyőző libanoni borturisztikai kisfilmbe. A feleségem tíz perc után elkezdte a skyscanneren a jegyárakat pörgetni. Történelem, táj, ókori oszlopcsarnokok, gasztronómia, Baalbek és cédrusok, nyolcezer éves borkultúra, ezer méter fölötti ültetvények. Amíg forgatott a stáb, az ország éppen zavartalanul működött (ki kell fogni).
A zárójelenetben a fő-vlogger meghívja egy étterembe a négy borászt, akinél járt. Mindenki hoz egy palack bort és némi szimatolós, cuppogós szakértés mellett, dől az ámulat, folyik a hüledezés. Az egyik borász pinot noirral lepi meg az asztaltársaságot. Feltétlenül a műsorvezető javára írandó, hogy ezen a ponton kizökken a reflexszerű ájuldozásból és nem a bor szépségét méltatja, hanem a borász bátorságát kezdi dicsérni. A vállalkozókedv, drága barátaim, bátorság nélkül nincs kaland etc. Szóval, a pinot az Libanonban sem könnyű, nyáresti poroszkálás a tengerparti fövenyen.
Én érzek magamban affinitást a légies, kecses, hattyúk tava stíl iránt, ami a tankönyvek szerint a pinot noir privilégiuma. A gondok ott kezdődnek, amikor a fokini koreográfiát én veszem le a youtube-ról és a második próba után már töltöm is föl magam, ahogy a konyhasziget mellett titokzokniban szökellek.
Sikerült összecsipegetnem 4 ígéretesnek gondolt hazai pinot-t, és ha sírás nem is lett a vége, azért legörbült a szám. Az Etyeki Kúria pinot noirjai mindig is biztos pontot jelentettek, és általában az alapot jobban szerettem, mint a hordósabb nagytestvért. A 2021-es úgy-ahogy hozza a kötelező minimumot, de elegancia, báj, ruganyosság nélkül és rosszabb pillanataiban a kapros savanyúságot kényszeríti egy tányérra a grillázsos édességgel. A Kristinus 2021-esét azután vettem, hogy a továbbra is kiváló Lokál47-ben kóstoltam. Vagy a hely varázsa, vagy a palackvariáció ördöge csellózott ki velem, de ezt megette a brettes, egeres, fémes kesernye. A szintén ‘21-es Kősziklástól azt reméltem, hogy a bolondbiztos technológiának köszönhetően, a fajtajelleg mindenképpen meglesz és szarvashibáktól sem kell tartani. És ebben nem is csalatkoztam, de az nem töltött el felhőtlen örömmel, hogy visszavitt az ezredfordulós magyar pinot-k világába, amikor minden ihatóbb pályamű a csipkebogyó, eperlekvár vonalon mozgott. Ez is egy kellemes, de kissé fogalomtalan, enervált, részletekkel nem bíbelődő bor.
A végére hagytam a happy endet. Szijjártó Előd egy bortársaságos ifjú török, aki Etyeken kamatoztatja impresszív cv-jét. Kóstoltam már a sauvignon blanc-ját, ami tetszett és a pinot után, ami szintén tetszett, a chardonnay-ját is, ami egyáltalán nem (oak overkill). Szóval, ez az ambiciózusan árazott pinot végre dinamikus és izgalmas, majd kiugrik a pohárból, kóstolva is tesz-vesz, térül-fordul. Szaftos, ízes, komplex, egy árnyalatnyi savhangsúllyal, kellemesen fanyar tanninnal. Két fejjel a mezőny fölött. Én úgy saccolom, hogy egy-két év múlva lesz csúcsformában.
Négyből egy – magyar pinot-ban ennek is örülni kell.
You must be logged in to post a comment.