Ennek a posztnak egy új, méregdrága balatoni vörösről kellene szólnia. A legújabb bizonyítási kísérletről, hogy az északi parton is lehet vörössel megrendítően nagyot ütni. És ez remek alkalmat adna arról értekezni, hogy egy balaton-felvidéki „nagy bor” miben tér el az általában vett nagy bortól. De a surranópályán valaki ellopta a sót és a mennydörgést.
Az arcoskodásért a Zelna a felelős, amelyet olcsó és jó, olykor drágább és kiemelkedő olaszrizlingek forrásaként könyveltem el. Az én radaromon akkor tűntek fel, amikor DWWA trófeát nyertek a Lidlben árult alapolaszukkal. A zsenialitást nekem nem sikerült felfedeznem benne, de az alkalmi vételt igen és azóta évente háromszor, négyszer mintát veszek a Zelna-szortimentből. Marketingben hiperaktívak, így aki hozzám hasonlóan a boros buborékban él, azt az algoritmus rendszeresen megsorozza Zelna-hírekkel. A legutóbbi szenzáció egy újabb DWWA-siker, ezúttal vörösben.
Ha utána olvasunk, hogy miféle szerzet a Peregrina, nehéz elhessegetni azt a gondolatot, hogy ez bizony egy tőrőlmetszett vanity project: szenzációs felárazás, gyilkolásra alkalmas palack, rogáncilis csomagolás, okostojás név és hozzá egy corporate bullshitben megírt mission statement. Ettől még a bor lehet jó, és a siker persze kíváncsivá tett, de a kíváncsiságom mértéke az árcédula bokájáig sem ért. Él azonban Balatonfüreden egy kedves barátom, aki a hírtől fellelkesülve és lokálpatriotizmustól hajtva vásárolt belőle és nekem is küldött egy palackkal.
Zelna Peregrina 2021
A tartalom sajnos nem méltó az ajándékozó nagyvonalúságához. Nem reménytelen bor, de nem is kiemelkedő. Miután zárójelbe tettem a külsőségekből fakadó fenntartásaimat, két elvárás maradt: legyen más és legyen korszerű. Sajnos, pont olyan, amilyennek 20 évvel ezelőtt képzeltük a nagy bort: nemzetközi fajták, magas alkohol és rengeteg hordó. Nehéz inni, még nehezebb a siker okát megérteni. Kókusz illatú, kóstolva édes, ugyanakkor csípős, mint a narancsos pezsgőpor, a végén pedig a tannin bekapcsolja a szájporszívót. Engem elszomorított, hogy a Magyar Borszakírók Köre ezt a bort találta tavaly a legjobbnak – szerintem sem a koncepció, sem a minőség nem nem teszi méltóvá erre a címre. 5 pont és 24500 Ft.
Jásdi Ranolder Cabernet Franc 2020
Jó, jó, de nem olyan jó. És erről valószínűleg a hordó tehet. Ha egy mérettel kisebb a fakabát, talán lehetne a nagy balatonfelvidéki vörös előtanulmánya. Így azonban elszalasztott lehetőség. A tölgy vaníliája elfedi az aromák nagy részét és a hordós érlelés a bor szövetét, szerkezetét is kivasalta. Ennyi fa mellett a szőlő vékonynak és enerváltnak hat, pedig könnyen el tudom képzelni, hogy szüretkor még egy virgonc, burgundi stílusú bort ígért. Könnyen iható, sima felszínű, kellemes bor, de ezen az árszinten és a borvidék egyik vezető borászatától az ember többet várna. 5-6 pont és 10500 Ft.
Villa Gyetvai Kékfrankos 2021
Ezt a bort kimondottan azért vettem, hogy a Zelna Peregrinát legyen mihez hasonlítani. És leesett az állam. Az előzenekar lejátszotta a színpadról a húzónevet. Nem a legtipikusabb kékfrankos, de nagyon jól elkészített bor és tökéletes ellenpontja a Zelnának. Jó hordóhasználat, vonzó, intenzív illat, meggyes, szilvás, szaftos korty, élénk savakkal, selymes felszínnel, a végén egy kis fanyarság és kevés, érett tannin. Kerek egész, az alkotóelemek szépen összesimultak. Az összbenyomás nem esik távol egy rosso di montalcinótól. Ha hosszabban pörgetjük, akkor narancshéjas, köménymagos jegyek is felvillannak. Szép, komoly bor, hosszú érlelési potenciállal. 7 pont és 3900 Ft. Best buy.
A St Donát Magmát régóta nem kóstoltam, a Petrányi Ébent csak futólag, így per pillanat a nagy balatoni vörös kategóriában csak délieket tudok ajánlani: Légli Géza Kislaki Franc 2019 és Konyári Loliense 2022 (igaz, egyik sem helyi fajtákra épül).
Válasz