Hány évszázad évjárata fér el egy évtized felében?

Az éghajlatváltozásnak nincs nagyobb nyertese, mint Németország (a Norvégiához hasonló startupokkal most ne foglalkozzunk). 1984-ben fordult elő utoljára, hogy éretlen szőlőt szüreteltek. A 21. századi német borász rémálmaiban már az ecetes rothadás a főszereplő, amit a meleg és a csapadék találkozása hív életre. 2014-ben még egyszer utoljára megrezdült a léc, azóta viszont minden évjárat messze átlagon felüli hőösszeget hozott, és öt év alatt háromszor hirdettek jahrhundertjahrgangot (2015, 2018 és 2019). Continue reading “Hány évszázad évjárata fér el egy évtized felében?”

Ahol a tudomány áll – Yves Cuilleron St-Joseph “Les Pierres Sèches” 2018

A syrah és Észak-Rónia az egyik olyan páros, amitől ma is felcsillan a szemem, itt a zabálni kell úgy találkozik a szokni kellel, hogy a dopamin- és az adrenalinkiválasztódást tartósan a felső tartományba küldi. A bennszülött syrah köztudottan veszélyes kis dög, csúnyán visszaharaphat, de én nem tudom megállni, hogy ne piszkáljam. Az évek során rengeteg borászattal tettem próbát, ám az izgalmas, megbízható és megfizethető közös metszetébe mindössze kettőt könyveltem be: Stephane Ogier és Yves Cuilleron. Continue reading “Ahol a tudomány áll – Yves Cuilleron St-Joseph “Les Pierres Sèches” 2018”

Chateauneuf-du-Pape, ha esik, ha fúj

Innen már érdemes visszaszámlálni. És ezt valószínűleg rendszerint meg is teszik. Amíg a 100 távoli cél, addig könnyű a 95 pontokkal dobálózni. Amikor a 100 szórványos észlelésből átmegy rendszeresen fészkelőbe, akkor a megkülönböztetés igénye erősebbé, a besorolás pontosabbá válik. Ahol a 98 és a 99 nem légüres tér, hanem sűrűn lakott kolónia, ahol a 100 pontos nem képzelt lény, hanem kézzel fogható, polcról leemelhető, ott a nagyon jó és a tökéletes között szélesre nyílik az olló. Ami más populációkban következmények nélkül kiosztott 93, azt itt több tucat 94-es és 95-ös nyomja lefelé. Ezt okoskodtam ki a chateauneuf-du-pape kóstolónk lecsengéseként. Continue reading “Chateauneuf-du-Pape, ha esik, ha fúj”

Mindig az a jó bor, ami neked ízlik – mencía update

 

Az alapképlet roppant egyszerű volt: érdekelt, hogy a két szürreálisan felpontozott olcsó mencía mire képes az itthon is kapható régi motorossal szemben. A sötét ősz és a még sötétebb tél idején találtam ki magamnak ezt a közepesen olcsó játékot: a DWWA bokaszalagrendes boraiból rendelgettem, többnyire azzal az agendával, hogy összemérjem őket a bevált kedvenceimmel. A tanulmányi trippek rendszerint azzal végződtek, hogy maradtam a bevált kedvencnél. Ez nem azt jelenti, hogy okosabb vagyok, mint egy ötödikes, inkább arról lehet szó, hogy az ízlés szolipszizmus csapdájából én sem tudok kitörni: mindig az a jó bor, ami nekem ízlik. Continue reading “Mindig az a jó bor, ami neked ízlik – mencía update”

Lesz még nyár – Bardos Verdejo 2020

Ha létezik fajta, amely joggal mondhatja el magáról, hogy a semmiből jött és szerzetesi türelemmel kivárta a sorát, akkor az a verdejo. A ma legnépszerűbb spanyol fehér Afrikából származik, a mozarabok hozták magukkal és már a 11. században feltűnt Ruedában. Illetve fel nem tűnt, mert a kutyát sem érdekelte, a borvidék – ahogy a szomszédai, Toro, Ribera del Duero – vörösboros volt. Esélyt akkor kapott, amikor a filoxéra megnyomta a reset-et, ám közel egy évszázadon át oxidált, erősített, sherry-szerű borokat készítettek belőle. A ma ismert üde, ropogós gyümölcsbomba horizontális géntranszferrel jött létre: a riojai óriás, a Marques de Riscal a hetvenes években azzal bízta meg Émile Peynaud-t, hogy varázsoljon valami frisset a nyárra ruedai verdejo alapon.  Continue reading “Lesz még nyár – Bardos Verdejo 2020”

A leforrázott búvár – érett rioják

Amióta az első Búvár zsebkönyveket megkaptam, bennem mindig nagy lángon lobogott a gyűjtőszenvedély. Hatéves korom óta katalogizálok, rangsorokat állítok fel, mérlegelem az elérhetőséget, és persze álmodozom arról, hogy milyen lenne, ha az elérhetetlen is az enyém lenne. A borokat, sajnos, úgy gyűjtöm, hogy nem keletkezik látható gyűjtemény, de katalógus az van, sőt, nyilvános, és valamilyen szinten ez az én Búvár zsebkönyvem. Continue reading “A leforrázott búvár – érett rioják”

Egy maréknyi euróért – Rhone-i túlélőcsomag

Egyetlen eredetvédelmi körzetet sem ismerek jobban, mint azt, amelyik a borkereskedések „növekvő ársorrendben” listájának első és harmadik oldala közé esik. Amikor ez így először megfogalmazódott bennem, azt gondoltam, hogy erősen önkritikus, szánalmat keltő állítás, aztán, hogy a fene se tudja. Lehet a szükségből erényt kovácsolni, borban az olcsó meglepően csábító terep. Continue reading “Egy maréknyi euróért – Rhone-i túlélőcsomag”

Szép idegen – Soalheiro Alvarinho 2019

Gyorsan essünk át a legkínzóbb kérdésen: hogy hívják ezt a bort? Szolejrú álvárinnyú, azt hiszem, nagyjából így helyes a kiejtés. És akkor maradt még egy zavaró momentum: miért írják rá, hogy ’Vinho Verde’? Nos, ezt hívják szerves fejlődésnek, vagyis mai fejjel érthetetlen. A vinho verde ugyanis egy bortípus – „zöld bor” szó szerint, valójában inkább „újbor” -, amiből aztán lett egy eredetvédelmi körzet, ahol már nem feltétlenül vinho verdét készítenek. Jobb, ha nem megyünk bele. A lényeg, hogy ez egy albariño, csak a határ másik oldaláról (amúgy tényleg néhány száz méterre Spanyolországtól), és a Soalheiro a fajta legelismertebb művelője Portugáliában. Continue reading “Szép idegen – Soalheiro Alvarinho 2019”

Vizsgaszint – Perrin Réserve Cotes du Rhone 2018

Ahogy a forint mélyrepülése egyre nagyobb versenyelőnyhöz juttatja a magyar borokat, és a járvány egyre jobban összetereli a gemenci szarvasokat, úgy súlyosbodnak az érvek a hazaira váltás vagy csak maradás mellett. De ahogy engem bottal sem lehet visszakergetni a franciától a magyar sajthoz, a spanyoltól a magyar sonkához, úgy a dél-róni borokat sem tudom magyarokkal kiváltani. Ilyen nincs nálunk, és amúgy máshol sem. Continue reading “Vizsgaszint – Perrin Réserve Cotes du Rhone 2018”

Hűvösvölgyi ásványvíz – Whispering Angel és tsai

Elnézést kérek azoktól a százezrektől, akik kezüket tördelve várták, hogy valaki megnyugtassa őket: idén is érdemes lesz Whispering Angellel megoldani a medenceparti hidratálást. Nemcsak az én hibám, hogy a nyugtató szóval átcsúsztam az őszbe (a magyar kontingens csak valamikor július közepén futott be). A viccet félretéve, már tavaly is ámulva bámultam, hogy a magyar piac újgazdag szegmense milyen sebességgel szippantja fel az instagrambarát státuszszimbólumot.   Continue reading “Hűvösvölgyi ásványvíz – Whispering Angel és tsai”