Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Ajánlások és ellenjavallatok a szubsámpány kategóriában. A Kreinbacher-fék. A crémant-fék. A hazai súlyfelesleg. Tokajban is lehetne nagy pezsgőt készíteni. A látens évjárathatás bosszantó buktatói. Continue reading “Ha nem ér a takaród Champagne-ig”
Az élősködő hatóságokra és életidegen előírásaikra mindenkinek van egy rossz szava. Én a borászkodást mint mezőgazdasági vállalkozást csak messziről látom, de olvasmányként vagy élőszóban annyiszor találkoztam már azzal a véleménnyel, hogy az eredetvédelemtől a növényvédelmen át a borok engedélyeztetéséig minden rendelkezés és minden végrehajtója értelmetlen és fogalomtalan, hogy végül axiómaként elfogadtam. Csak az utóbbi években, különböző borvidékek történetével ismerkedve, kezd leesni a tantusz, hogy ami ma nyűgnek és gonoszságnak hat, azért valamikor a tisztességes és tehetséges termelők maguk könyörögtek.
Continue reading “Öntözni kell, akarom mondani, nagy hiba lenne”
Nyári Emesével egyszer találkoztam, a pince felső szintjén, a tornácon tartott nekünk kóstolót. Előre szabadkozott, hogy nagyon fáradt, mert egész nap szüreteltek. Nem tudom, milyen, ha kipihent, én akkor őt rokonszenvesnek, a történetét koherensnek találtam. Utólag mégis hiányérzetem támadt, nem tudtam felidézni egyetlen momentumot sem, ami személyes becsvágyról tanúskodott volna, a jövő az ő megközelítésében a jelen el nem rontott változataként jelent meg és én ezt valahogy rossz ómenként könyveltem el.
Continue reading “Ha működik, ne piszkáld – Nyári Pince Olaszrizling 2024”
Bár lenne rá okom, ezt nem én kérdezem, hanem Fiona Beckett, a bor/étel párosítás talán legismertebb specialistája. A panaszária így kezdődik: „Nem tudom, hogy Önök, hogy vannak vele, de én állandóan ledöbbenek az árakon, amikor étterembe megyek”. Bár az angol áraktól a magyar szem is elkerekedik, a dolog ott válik érdekessé, hogy a fiát is bevonja az oknyomozásba, aki egy menő londoni étterem igazgatója. Continue reading “Hogyan lettek ilyen elképesztően drágák az éttermek?”
Fejben ugyan már régóta örökbérletes törzsszurkoló vagyok, de az ízlésemet egy óceán választja el a különlegességekre gerjedő gyűjtőkétől. Pl. nem lököm félre méla undorral a befutott borászok borait és továbbra is vonzanak a gyermeteg dolgok, mint a gyümölcs vagy az érett sav. Persze hozzám is eljut, hogy minél jobban dől a dűlő, annál minerálisabb a pala, minél kisebb a palackszám, annál autentikusabb az arc, minél jobban fáj a sav, annál rieslingebb a riesling, de amikor belekóstolok az iszapszemű ráják edzéstervébe, rövid intellektuális gimnasztika után visszamenekülök a hedonista kanapéra.
Számos érvem volt arra, hogy Tokaj miért lufi, ha udvarias akarok lennni, és miért toxic, ha őszinte. A tokaji édesborok nagyszerűségét soha nem vitattam, de édesbort általában akkor iszom, ha kínálnak vele. A kényszerű átállás első évtizedében a száraz tokaji furmintok engem inkább brutalista betontömbökre emlékeztettek, mint az Alhambra Oroszlános Udvarára és értetlenül néztem, ahogy Tokaj prófétája és lelkes követői néhány sikerültebb prototípus után már Burgundia trónfosztásáról fantáziálnak. És végül az sem tetszett, hogy Tokaj az lett a magyar borászatban, mint a foci a magyar sportban, számolatlanul ömlöttek a milliárdok, beköszöntött a térkőkorszak, a potentátok egymásra licitálva húzták fel az új szállodákat és borászatokat.
Alder Yarrow, a vinográfus, Somló nagy rajongója szerint a bor-étel párosítás a polgárvakítás minősített esete, önjelölt próféták áltudományos fontoskodása. Azon agyalni, hogy mit mivel szabad és nem szabad inni „a legnagyobb idő- és energiapazarlás”.
Eredetileg úgy terveztem, hogy az utazásunk kétosztatú lesz: egy szakasz a vöröseknek, egy szakasz a pezsgőknek. A szándék töredékesen valósult meg, egyrészt a kánikula már Falsetben a pezsgőzés felé sodort, másrészt baráti körünk perlázs frakciója dátumütközés miatt feleződött, így galambszívű kiképző őrmesterként visszavettem a cava/corpinnat pincelátogatásokból.
Néhány szó Prioratról. Az utazásunk előtt, hogy ne kelljen a helyszínen papírból papolnom lefordítottam Pedro Ballesteros 2025-ös Priorat helyzetelemzését és egy körlevélben szétküldtem a barátaimnak. Nem kizárt, hogy tudat alatt ez is befolyásolt, mindenesetre, én ennyire barátságtalan borvidéket még életemben nem láttam. Nem csak mint borvidék, hanem mint mezőgazdasági művelésre alkalmas terület, végső soron mint emberi élőhely. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy látványként csúnya, hanem hogy egy kietlen katlan, ahol minden élőlény UV-sugárzás általi halálra van ítélve, és már az is érthetetlen, hogy hol találnak a gyökerek talajt a kövek között, egyáltalán hogyan veszik maguknak a bátorságot a magvak, hogy kicsírázzanak.
Megjártuk Prioratot és egy ici-picit Penedès-t is. A szó mindkét értelmében. Az idei nyaralásunk két fő tanulságát könnyű lett volna előrelátni: ad.1, az elviselhetetlen kánikulából ne utazz a még elviselhetetlenebb kánikulába; ad. 2, ne szállj meg olyan helyen, ahol a kapun kilépve a nagy büdös semmi közepén találod magadat. Azért nem mindent kellene másként csinálnom, ha újrakezdhetném.
You must be logged in to post a comment.