Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Egy Németországban dolgozó, de nem csak rieslingen élő kedves olvasónktól kaptuk az alábbi beszámolót Chiantiban tett túrájukról. Mindig öröm új szempontokkal szembesülni és Toszkánáról még olvasni is jó. Ahogy Frank Péter írja: “A toszkánok egyik varázslatos képessége, hogy bár döbbenetesen sok pénzt húznak ki az ember zsebéből, amit adnak érte az annyira egyben van, eredeti és hangulatos, hogy a végén a megkopasztott turista hálálkodik.” A továbbiakban vendégszerzőnké a szó.
A Konyári Pincészet Albert gazdának volt nagy kedvence. Kezdetben én is osztoztam a rajongásban, aztán a lobogás alábbhagyott. A pislákoló lájkolás a 2015-ös évjárattal hunyt ki – nemcsak a Loliensét írtam le hosszú évekre, hanem a borászat egészét. Vörössel azóta sem próbálkoztam, a konszolidáció felé vezető utat fehér házasítások és rózsaszín rozék kövezték ki. Continue reading “Pomerol Lelléről – Konyári Loliense 2022”
Sopron elesett. Félek, hogy nemcsak az én szívemben. Franz Weninger csatlakozott a nudistákhoz, Ráspi valahol a purgatórium környékén tarthat a zuhanásban, Jandlék felől ezeréve nem hallottam, a sokat dicsért Steigler-borok engem nem győztek meg. Maradt Luka Enikő. Mit „maradt”? Esthajnalcsillagként ragyog. Continue reading “Sopron védőszentje – Luka 2023”
Rollót le, boltot be. A világ legfinomabb vörösbora versenyt le lehet fújni. Húsz évvel ezelőtt biztos voltam benne, hogy a győztes csakis merlot lehet és nagyon drága. Most abban vagyok biztos, hogy malbec és még véletlenül sem drága. Continue reading “Kikaparták a gesztenyét és befuttatták arannyal – Bousquet Organic Malbec 2023”
Nem tudom – megkérdezni pedig nem mertem -, hogy miért kaptam ezt a bort egy kedves barátomtól, de ha már így esett, kihasználtam az alkalmat, hogy szembesüljek a hősök fénykorával és/vagy az istenek alkonyával. Senki, aki még él, nem tűnt el úgy, mint Ráspi. Az okokat nem tudom, de arra tippelnék, hogy a fenntarthatatlan fejlődés áldozata lett: túl sok mindent csinált túl gyorsan. Continue reading “Ráspi Kétezertizenhat”
Nem először fordult elő velem, hogy egy Györgykovács bor kóstolása után értetlenül néztem szét a magyar rónán: miért csak én zokogok, rivalgok, révedek meg még esetleg Ady Endre? Mások hogyan tudnak szótlanul tovább lapozni, miért nem bontja le és rakja össze őket, úgy emberileg, mint szakmailag? Itt van például, szeretett szerzőtársam, aki az általam csodált 2022-es Olaszrizlinget tárgyilagos hangon leírja (a szó mindkét értelmében) és már ez is előrelépésnek számít, mert somlói borokkal ennél szigorúbb szokott lenni. Continue reading “Györgykovács Montrachet 2023”
Sarah Heller nemcsak az egyik legfiatalabb master of wine, hanem maga a testet öltött globalitás: koreai szülők amerikai kultúrában felnőtt Hong Kongban élő lánya, aki képzőművésznek tanult a Yale-en, aztán Piemontban kötött ki és az olasz lett a gasztronómiai és önológiai anyanyelve. Az Italian Wine Unplugged 2.0 kötetben ír arról, hogy az uralkodó borértékelési iskolák nem igazán alkalmasak az olasz borok erényeinek felismerésére és elismerésére. Continue reading “Szerethetjük-e azt, amit nem szeretünk?”
Sokat olvastam róla és nem így képzeltem el. A kritikákból annyit szűrtem le, hogy kiemelkedően jó bor és gyakorlatilag színtiszta garnatxa. Az első meglepetés – magam sem tudom, miért nem örömteli -, hogy sokkal riojább, mint vártam. A második meglepetésről majd a hajtás után.
Tamlyn Currin kezd kiégni. A fenti cím az ő címe és nemcsak az elkoptatott szófordulat, hanem a leírások tényszerűsége is arra utal, hogy írásdühét és metaforamániáját felőrölték a határidők (csak emlékeztetőül: nemrég még tündekovácsok kalapácsolták a somlói borokat). A Kog25 Pannoniát április első hétvégéjén tartották és Currin beszámolója pontosan fél évvel később jelent meg. Mivel a vaktesztekben jócskán szerepelt magyar bor és a szerző a három fajta természetéről és fejlődéséről is értekezik, ezért egy rövid szemlét mindenképpen megér a cikk. Continue reading “Felteszik a térképre a furmintot, a kékfrankost és az olaszrizlinget”
Bár máig nagymúltú családi gazdaságként promózzák magukat, lassan negyven éve, hogy bekebelezte őket egy sokkal nagyobb család, a Burzsoáké. Láttunk már példát arra, hogy a nagy kebelen belül a kicsi szív ideig-óráig tovább dobog, de nehéz a minden tőkét nevén szólító gazda képének hitelt adni, amikor egy komplett új-zélandi borászatot is a nevükre írattak. Címketervezésben abszolút antitalentumok, viszont ezzel el is lőttem a kritikai puskaporomat. Aki nem bírja a szembe dicsérést, az most forduljon el. Continue reading “Szaftos őszibarack és száraz puskapor – Domaine Laporte”
You must be logged in to post a comment.