Idén az attrakciót nekem a 2022-esek debütálása jelentette: minden idők egyik legszélsőségesebb évjárata – bizonyára emlékeznek, félsivataggá vált a magyar táj nyárra – meglepően kellemes furmintokat szült. Felüdülés volt ezeket kóstolni a többnyire metsző savú, citrompótló utóízű 2021-esek után (helyszíni faggatózásom alapján kevés kivételtől eltekintve 7 g/l fölött vannak az összsavak, az már nem kevés cukorért kiált; csupán miheztartás végett, 7,5-8 közötti értékkel már 5 puttonyos aszúkat találunk).
Amikor 300 ezer palack van a pincédben, 83 tételnyi eltérés kerekítési hibának tűnhet. De amikor a leltárhiány Romanée-Conti kaliberű borokból áll össze, akkor azonnal tárcsázod a rendőrséget. A párizsi La Tour d’Argent étterem 
Az őszinte, kőkemény borkritikáról, ami elválasztja a szart a májtól, régen leszoktam. Ahogy öregebb lettem, a tapasztalat elhomályosította a tisztánlátásomat, és az én nyelvemről soha nem is gördült olyan természetes eleganciával 
Andrew Jefford a januári Decanterben egy egész oldalon át taglalja, hogy Elzászban járva miért vett egy komplett szett hülye poharat és miért használja azóta is. Ez a zöldszárú, tömpe korcs az elzászi hagyomány fosszilis része, ami mai szemmel éppen olyan elavult és szánalmas, mint egy Zaporozsec egy Mazda MX-5 mellett. Jefford mégis rákívánt, kifizette, haza vitte és most meg is magyarázza, hogy miért ebből iszik egy Riedel Superleggiero vagy egy Zalto Denk’Art helyett. 
A sietség rossz tanácsadó. Én mégis hallgattam rá. Megpróbálom megmagyarázni. A szövegek is csintalan gyerekek, cukifalatok és kis einsteinek – mi nemzettük, mi szültük őket, mi mások lehetnének? 
You must be logged in to post a comment.