Itt most egy hosszú mesének kellene következnie soha-nem-hallott nevekkel és fölösleges évszámokkal. Tömörítek: fasza dolog, hogy a családi birtok 1640-re vezeti vissza az első kapavágást és hogy az az Henriot-fiú, aki a legtöbbre vitte, egészen a Veuve Clicquot csúcsáig vitte, csak hát közben a szőlőt beváltotta LVMH részvényekre és 1994-ben gyakorlatilag új birtokot alapított a régi nevén. Azóta lábadoznak, építgetnek, parcellákat csipegetnek. 2020-ban leszerződtették pincemesternek Alice Tétienne-t (ex-Krug), a borvidék egyik legdinamikusabb női borászát és most nagyjából ott tartunk, hogy a siker már kóstolható, de a presztízs még épülőben, ami fogyasztói szempontból kegyelmi időszak, hiszen az árak nem a minőséget, hanem az elismertséget tükrözik. Continue reading “Most érdemes felszállni – Champagne Henriot Blanc de Blancs”
Van a műkedvelő és van a műgyűjtő. Az egyik racionálisan viselkedik, a másik túlhajtja. Az egyik kedvel, a másik rajong. A műkedvelőnek elég, ha a gyönyörközpontjában ugyanazt a gombot nyomják meg újra és újra, a műgyűjtő nem éri be a jóval, másra – újmagyarul: másabbra – vágyik, minél ritkább, annál értékesebb. Az előbbi privát hedonizmus, az utóbbi már kulturális térben játszódik, közösségi kaland és területfoglalás. Én, fogyasztóként a kettő között lavírozok és a carignan is úgy él bennem, mint ami a határvidéken lebeg. 
Régebben a francia terroirsuttogók csodafegyverének, akarom mondani, szemérmetlen hasbaakasztásnak tartottam a két perccel éjfél előtt megjavult évjáratokat. Aztán egyre gyakrabban hallottam borászoktól, hogy az évjárat minősége mégis csak az utolsó két héten áll vagy bukik, és hátrébb vontam az agarakat. 2022-ben Németországban is megtörtént a nehezen magyarázható csoda: a nyár emberemlékezet óta nem tapasztalt hőséget és aszályt hozott, a borok mégis üdék, illatosak, kiegyensúlyozottak. 
Szögezzük le gyorsan, nem az enyém. A kihalás szélére sodródott betűalapú borinfluencerek egyik utolsó képviselője, a klímamenekültként Katalóniában élő 
Yves Cuilleron a legfinomabb borokat készíti, de erre az arca a legkevésbé sem készít fel. Én, aki életem meghatározó részét borokkal való szöszmötöléssel töltöm, mélyen lekötelezve érzem magam, amikor olyan valakivel találkozom, akinek a művei máig képesek feldobni, lekötni, ámulatba ejteni. Noha ezek a művek nyilván csak felerészben az emberi szándék, képzelőerő, szakértelem és szorgalom kifejeződései, hiszen a megformált anyag él és mozog, mégis nehezemre esik elfogadni, hogy az, aki ezeket a borokat létrehozza, nem feltétlenül szép. Kívülről semmiképpen. Fordítva persze még rosszabb lenne. 
Én még nem ittam igazán jó új-zélandi bort. 15 évvel ezelőtt az állítás élét könnyen el lehetett volna venni azzal, hogy „hiszen, te eleve utálsz mindent, ami újvilági”; csakhogy időközben az előítéleteim bevehetetlennek hitt erődítményét az alapokig visszabontották kaliforniai chardonnay-k, cabernet-k, argentin malbec-ek, dél-afrikai chenin blanc-ok és társaik. A fintorgás szigetén már csak Chile, Ausztrália és Új-Zéland dideregnek. Nyilván náluk is akadnak, akik túljutottak az alaprecepteken és az ipari szemléleten, csak engem nem ért még olyan inger, ami arra késztetett volna, hogy nagyobb összeget invesztáljak a felderítésükbe.
You must be logged in to post a comment.