Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
A Konyári Pincészet Albert gazdának volt nagy kedvence. Kezdetben én is osztoztam a rajongásban, aztán a lobogás alábbhagyott. A pislákoló lájkolás a 2015-ös évjárattal hunyt ki – nemcsak a Loliensét írtam le hosszú évekre, hanem a borászat egészét. Vörössel azóta sem próbálkoztam, a konszolidáció felé vezető utat fehér házasítások és rózsaszín rozék kövezték ki. Continue reading “Pomerol Lelléről – Konyári Loliense 2022”
Sopron elesett. Félek, hogy nemcsak az én szívemben. Franz Weninger csatlakozott a nudistákhoz, Ráspi valahol a purgatórium környékén tarthat a zuhanásban, Jandlék felől ezeréve nem hallottam, a sokat dicsért Steigler-borok engem nem győztek meg. Maradt Luka Enikő. Mit „maradt”? Esthajnalcsillagként ragyog. Continue reading “Sopron védőszentje – Luka 2023”
Nem tudom – megkérdezni pedig nem mertem -, hogy miért kaptam ezt a bort egy kedves barátomtól, de ha már így esett, kihasználtam az alkalmat, hogy szembesüljek a hősök fénykorával és/vagy az istenek alkonyával. Senki, aki még él, nem tűnt el úgy, mint Ráspi. Az okokat nem tudom, de arra tippelnék, hogy a fenntarthatatlan fejlődés áldozata lett: túl sok mindent csinált túl gyorsan. Continue reading “Ráspi Kétezertizenhat”
Nem először fordult elő velem, hogy egy Györgykovács bor kóstolása után értetlenül néztem szét a magyar rónán: miért csak én zokogok, rivalgok, révedek meg még esetleg Ady Endre? Mások hogyan tudnak szótlanul tovább lapozni, miért nem bontja le és rakja össze őket, úgy emberileg, mint szakmailag? Itt van például, szeretett szerzőtársam, aki az általam csodált 2022-es Olaszrizlinget tárgyilagos hangon leírja (a szó mindkét értelmében) és már ez is előrelépésnek számít, mert somlói borokkal ennél szigorúbb szokott lenni. Continue reading “Györgykovács Montrachet 2023”
Tamlyn Currin kezd kiégni. A fenti cím az ő címe és nemcsak az elkoptatott szófordulat, hanem a leírások tényszerűsége is arra utal, hogy írásdühét és metaforamániáját felőrölték a határidők (csak emlékeztetőül: nemrég még tündekovácsok kalapácsolták a somlói borokat). A Kog25 Pannoniát április első hétvégéjén tartották és Currin beszámolója pontosan fél évvel később jelent meg. Mivel a vaktesztekben jócskán szerepelt magyar bor és a szerző a három fajta természetéről és fejlődéséről is értekezik, ezért egy rövid szemlét mindenképpen megér a cikk. Continue reading “Felteszik a térképre a furmintot, a kékfrankost és az olaszrizlinget”
Ajánlások és ellenjavallatok a szubsámpány kategóriában. A Kreinbacher-fék. A crémant-fék. A hazai súlyfelesleg. Tokajban is lehetne nagy pezsgőt készíteni. A látens évjárathatás bosszantó buktatói. Continue reading “Ha nem ér a takaród Champagne-ig”
Nyári Emesével egyszer találkoztam, a pince felső szintjén, a tornácon tartott nekünk kóstolót. Előre szabadkozott, hogy nagyon fáradt, mert egész nap szüreteltek. Nem tudom, milyen, ha kipihent, én akkor őt rokonszenvesnek, a történetét koherensnek találtam. Utólag mégis hiányérzetem támadt, nem tudtam felidézni egyetlen momentumot sem, ami személyes becsvágyról tanúskodott volna, a jövő az ő megközelítésében a jelen el nem rontott változataként jelent meg és én ezt valahogy rossz ómenként könyveltem el.
Continue reading “Ha működik, ne piszkáld – Nyári Pince Olaszrizling 2024”
Számos érvem volt arra, hogy Tokaj miért lufi, ha udvarias akarok lennni, és miért toxic, ha őszinte. A tokaji édesborok nagyszerűségét soha nem vitattam, de édesbort általában akkor iszom, ha kínálnak vele. A kényszerű átállás első évtizedében a száraz tokaji furmintok engem inkább brutalista betontömbökre emlékeztettek, mint az Alhambra Oroszlános Udvarára és értetlenül néztem, ahogy Tokaj prófétája és lelkes követői néhány sikerültebb prototípus után már Burgundia trónfosztásáról fantáziálnak. És végül az sem tetszett, hogy Tokaj az lett a magyar borászatban, mint a foci a magyar sportban, számolatlanul ömlöttek a milliárdok, beköszöntött a térkőkorszak, a potentátok egymásra licitálva húzták fel az új szállodákat és borászatokat.
Hosszú időn át annyira szárnyszegett volt a magyar rajnai rizling-mezőny, hogy a lusta fogyasztónak elég volt három betűt megjegyeznie: PAP. Nem mondom, hogy kitört a magyar riesling-forradalom, de a verseny kétségtelenül kiéleződött, és úgy tűnik, hogy az Apátságból Főapátsággá előléptetett pannonhalmiak rieslingjét letaszították a trónról, sőt, a dobogóról is. A sors különös fintora, hogy a trónfosztók közül kettőt is Liptai Zsolt melengetett a keblén. Continue reading “Trónfosztás”
Az intoxikáció egy bizonyos fokán mindenki a kedvenc slágerét akarja hallani a zenegépből, noha már azt is kívülről tudja, hogy hol ugrik a hangszedő. Amikor belemelegedünk a provanszi rozézásba, két kérdés mindig felmerül és én habozás nélkül mindannyiszor elzsolozsmázom a saját válaszomat. Continue reading “Provence 2024 és a szekszárdi tanítvány”
You must be logged in to post a comment.