Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Sokat olvastam róla és nem így képzeltem el. A kritikákból annyit szűrtem le, hogy kiemelkedően jó bor és gyakorlatilag színtiszta garnatxa. Az első meglepetés – magam sem tudom, miért nem örömteli -, hogy sokkal riojább, mint vártam. A második meglepetésről majd a hajtás után.
Tamlyn Currin kezd kiégni. A fenti cím az ő címe és nemcsak az elkoptatott szófordulat, hanem a leírások tényszerűsége is arra utal, hogy írásdühét és metaforamániáját felőrölték a határidők (csak emlékeztetőül: nemrég még tündekovácsok kalapácsolták a somlói borokat). A Kog25 Pannoniát április első hétvégéjén tartották és Currin beszámolója pontosan fél évvel később jelent meg. Mivel a vaktesztekben jócskán szerepelt magyar bor és a szerző a három fajta természetéről és fejlődéséről is értekezik, ezért egy rövid szemlét mindenképpen megér a cikk. Continue reading “Felteszik a térképre a furmintot, a kékfrankost és az olaszrizlinget”
Bár máig nagymúltú családi gazdaságként promózzák magukat, lassan negyven éve, hogy bekebelezte őket egy sokkal nagyobb család, a Burzsoáké. Láttunk már példát arra, hogy a nagy kebelen belül a kicsi szív ideig-óráig tovább dobog, de nehéz a minden tőkét nevén szólító gazda képének hitelt adni, amikor egy komplett új-zélandi borászatot is a nevükre írattak. Címketervezésben abszolút antitalentumok, viszont ezzel el is lőttem a kritikai puskaporomat. Aki nem bírja a szembe dicsérést, az most forduljon el. Continue reading “Szaftos őszibarack és száraz puskapor – Domaine Laporte”
Ajánlások és ellenjavallatok a szubsámpány kategóriában. A Kreinbacher-fék. A crémant-fék. A hazai súlyfelesleg. Tokajban is lehetne nagy pezsgőt készíteni. A látens évjárathatás bosszantó buktatói. Continue reading “Ha nem ér a takaród Champagne-ig”
Az élősködő hatóságokra és életidegen előírásaikra mindenkinek van egy rossz szava. Én a borászkodást mint mezőgazdasági vállalkozást csak messziről látom, de olvasmányként vagy élőszóban annyiszor találkoztam már azzal a véleménnyel, hogy az eredetvédelemtől a növényvédelmen át a borok engedélyeztetéséig minden rendelkezés és minden végrehajtója értelmetlen és fogalomtalan, hogy végül axiómaként elfogadtam. Csak az utóbbi években, különböző borvidékek történetével ismerkedve, kezd leesni a tantusz, hogy ami ma nyűgnek és gonoszságnak hat, azért valamikor a tisztességes és tehetséges termelők maguk könyörögtek.
Continue reading “Öntözni kell, akarom mondani, nagy hiba lenne”
Nyári Emesével egyszer találkoztam, a pince felső szintjén, a tornácon tartott nekünk kóstolót. Előre szabadkozott, hogy nagyon fáradt, mert egész nap szüreteltek. Nem tudom, milyen, ha kipihent, én akkor őt rokonszenvesnek, a történetét koherensnek találtam. Utólag mégis hiányérzetem támadt, nem tudtam felidézni egyetlen momentumot sem, ami személyes becsvágyról tanúskodott volna, a jövő az ő megközelítésében a jelen el nem rontott változataként jelent meg és én ezt valahogy rossz ómenként könyveltem el.
Continue reading “Ha működik, ne piszkáld – Nyári Pince Olaszrizling 2024”
Bár lenne rá okom, ezt nem én kérdezem, hanem Fiona Beckett, a bor/étel párosítás talán legismertebb specialistája. A panaszária így kezdődik: „Nem tudom, hogy Önök, hogy vannak vele, de én állandóan ledöbbenek az árakon, amikor étterembe megyek”. Bár az angol áraktól a magyar szem is elkerekedik, a dolog ott válik érdekessé, hogy a fiát is bevonja az oknyomozásba, aki egy menő londoni étterem igazgatója. Continue reading “Hogyan lettek ilyen elképesztően drágák az éttermek?”
Fejben ugyan már régóta örökbérletes törzsszurkoló vagyok, de az ízlésemet egy óceán választja el a különlegességekre gerjedő gyűjtőkétől. Pl. nem lököm félre méla undorral a befutott borászok borait és továbbra is vonzanak a gyermeteg dolgok, mint a gyümölcs vagy az érett sav. Persze hozzám is eljut, hogy minél jobban dől a dűlő, annál minerálisabb a pala, minél kisebb a palackszám, annál autentikusabb az arc, minél jobban fáj a sav, annál rieslingebb a riesling, de amikor belekóstolok az iszapszemű ráják edzéstervébe, rövid intellektuális gimnasztika után visszamenekülök a hedonista kanapéra.
Számos érvem volt arra, hogy Tokaj miért lufi, ha udvarias akarok lennni, és miért toxic, ha őszinte. A tokaji édesborok nagyszerűségét soha nem vitattam, de édesbort általában akkor iszom, ha kínálnak vele. A kényszerű átállás első évtizedében a száraz tokaji furmintok engem inkább brutalista betontömbökre emlékeztettek, mint az Alhambra Oroszlános Udvarára és értetlenül néztem, ahogy Tokaj prófétája és lelkes követői néhány sikerültebb prototípus után már Burgundia trónfosztásáról fantáziálnak. És végül az sem tetszett, hogy Tokaj az lett a magyar borászatban, mint a foci a magyar sportban, számolatlanul ömlöttek a milliárdok, beköszöntött a térkőkorszak, a potentátok egymásra licitálva húzták fel az új szállodákat és borászatokat.
Alder Yarrow, a vinográfus, Somló nagy rajongója szerint a bor-étel párosítás a polgárvakítás minősített esete, önjelölt próféták áltudományos fontoskodása. Azon agyalni, hogy mit mivel szabad és nem szabad inni „a legnagyobb idő- és energiapazarlás”.
You must be logged in to post a comment.